Oldalak

vasárnap, március 01, 2015

A tett halála az okoskodás… - nagyböjt 2. vasárnapja

A táborhegyi bazilika szentélye – Szilveszter archívum
A nagyböjti szent idő különleges ajándéka által arra kapunk meghívást, hogy egy egészen bensőséges, szent találkozást és együttlétet éljünk át az Úr Jézussal, mint Péter, Jakab és János a színeváltozás hegyén. Ő hív meg bennünket arra, hogy megismertesse velünk szeretetének kimondhatatlan gazdagságát. De, ehhez szükséges, hogy legyenek az életünkben olyan időszakok, amikor elhagyva a mindennapok megszokott világát, fölmegyünk Isten hegyére, hogy szemléljük, és amennyire képesek vagyunk rá, befogadjuk a felfoghatatlant, a megmagyarázhatatlant, a csodát, vagyis Isten minden értelmet meghaladó szeretetét. A hegy mindig szent hely, ahol Isten megnyilvánul, ahol az ember közelebb van Hozzá, mint a völgyben, mint a szürke hétköznapok ködében.

Isten hegyén, Isten jelenlétében fedezhetjük föl, a kiválasztott apostolokhoz hasonlóan, hogy mennyire jó, örömteli, szép és értelmes Jézushoz tartozni, és vele közösségben lenni. Ezt az élményt élte át nem csak a kiválasztott három személy a színeváltozás hegyén, de Zakeus, a vámos, amikor hajlékába fogadta a Mestert, - a Jézus lábát olajjal megkenő bűnös nő, - a vámasztaltól elhívott Lévi, a dúsgazdag posztókereskedő fiaként megszólított Assisi Ferenc és megannyi követője Krisztus Urunknak. Erre az élményre hív bennünket is Jézus a húsvéti ünnepekre való előkészületek szent negyven napjában.
A színeváltozás pillanatai mindig ajándékok, sem önmegtagadással, sem elmélkedéssel nem lehet kierőszakolni és megtartani. Az imádságban váratlanul megtörténhet, hogy alvás és szunyókálás közben fényességet tapasztalunk, hirtelen minden világos lesz, átlátjuk, szemlélhetjük a végső, szilárd alapot. Néhány másodperc erejéig minden világos bennünk.
De aztán jön a felhő, és mindent elfed. Az Ószövetségben a felhő Isten jelenlétének a képe, itt azonban elhomályosítja a fény tapasztalatát. A tanítványok félnek. A világosság e nagyszerű tapasztalata, élménye után úgy látszik, mintha minden elszállna. Istenből már nem lehet semmit sem érezni, a sötétség és a félelem veszi át az uralmat.
Ebbe a félelembe kiált bele egy hang: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Azzal, hogy Krisztusra hallgatunk, oszlik a sötétség. Ezt a szót egyszersmind, mint létemben megerősítő szót is érthetem. Isten így szól hozzám: „Te vagy az én szeretett fiam, Te vagy az én szeretett lányom, benned telik kedvem!” Szabad léteznem, mert szeret engem az Isten! Feltétel nélkül szeret és elfogad!

Ezekben a szent napokban nekünk is föl kell mennünk Jézussal a kinyilatkoztatás hegyére, hogy megismerjük az ő dicsőséges arcát, és így elfogadhassuk a "kereszt botrányát", megváltásunk szent titkát. Mert a kereszt, a szenvedés titkát nem önmagában tiszteljük és fogadjuk el.
A nagyböjt, húsvét nélkül, önmagában értelmetlen és kegyetlen végzet, amelyet nem érdemes ünnepelni. De éppen a húsvéti hajnal dicsősége teszi szemlélhetővé és széppé Jézusnak a szenvedésben eltorzuló arcát. Mert a keresztről ránk tekintő Jézus arcra is tökéletesen érvényes és igaz a felhőből megszólaló szózat: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!". Jézus megdicsőült és szenvedő arca egyaránt, szavak nélkül is hirdeti a legfontosabbat, amire mindig hallgatnunk kell: életünkre vonatkozólag, az Atya akaratának teljesítése, megvalósítása a valódi szeretet és tökéletesség.

Ennek csodálatos előképe mindaz, amit az ószövetségi olvasmányban, Mózes első könyvéből olvastunk Ábrahám áldozatáról. Őt is Isten szólította meg. Előtte is a kinyilatkoztatás tárja fel Isten kegyetlennek tűnő, mégis a szeretet próbájaként megmutatkozó akaratát. Neki is el kell hagyni megszokott világát, hogy elmenjen Mória földjére, és ott bizonyítsa feltétlen szeretetét és bizalmát Isten atyai szeretetébe és szövetségéhez való hűségébe. Mennyire megrendítő az a szilárd bizalom, amivel Ábrahám indul, hogy Isten akaratát megvalósítsa.
Pedig micsoda dráma játszódott le az idős pátriárka szívében! Annak idején Szodomáért és Gomoráért szót emelt, most saját fiáért és önmagáért nem. „Hittel engedelmeskedett”, ahogyan a Zsidókhoz írt levél mondja róla, már akkor, amikor Isten hívását hallva, szülőföldjét elhagyva más vidékre kellett költöznie (11,8).
Istent azonban Ábrahám nemcsak hatalmasnak ismerte meg, hanem jóságosnak is, igaznak, ezért remélt benne a reménytelenség ellenére is. Hitt benne akkor, amikor éppen hitének alapjai rendültek meg, amikor elsötétült előtte az addig ragyogó Isten-arc.
Hisz Ábrahámtól valami olyasmit kíván az Isten, amire a meg¬szokott erkölcsi kategóriák szerint nem kerülhetne sor. Olyan válságba sodorja, amelyet csak akkor viselhet el, ha egészen egyedülálló bizalommal Istenre tudja bízni önmagát. Nem csak a hit próbája ez. Az egyházatya Origenész szerint: Ábrahám szeretete is mérlegre kerül. Valami olyan magatartásformát provokál itt ki az Isten, amely egyszerre hit, remény, szeretet, engedelmesség, megsemmisülés, amely az emberi személyiséget teljesen kifordítja sarkaiból, és Isten karjába veti.
Így lett Mória hegye egy nagy tapasztalata a hívő embernek, vagyis az, hogy Isten hitünket, szeretetünket, olykor próbára teszi. Miért? Biztosan azért, hogy megerősödjön, hogy tudatosuljon, hogy élő maradjon, hogy végül az ő karjaiba vessük magunkat. Jézusnak a kereszten elhangzott szavai is erről tanúskodnak: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). Ugyanis Húsvét hajnalfényéig csak az jut el, akinek hitét, hűségét ez a pillanatnyi sötétség nem rendíti meg.

Nagyböjt annak az ideje, hogy mi is kilépjünk megszokottságunk világából és megtegyük határozott lépéseinket Isten akaratának őszinte megvalósítása felé. Mennyire nehéz elindulni, hogy bocsánatot kérjünk attól, akinek fájdalmat, szomorúságot okoztunk, akinek a becsületében kárt tettünk, hazug, rosszindulatú megszólásunkkal, kritizálásunkkal. Mennyire késedelmesek tudunk lenni, amikor egy-egy házasság előtti, házasságon kívüli bűnös kapcsolat felszámolásáról van szó, amikor a bűnbe vivő társaság, illetve kísértést okozó újság, könyv vagy film mellőzéséről lenne szó.
Mennyire udvariatlanok tudunk lenni, akkor, amikor Isten szeretetét, ingyenes ajándékát, bár szükségünk van rá, mégis visszautasítjuk, azáltal, hogy nem élünk a szentségek kínálta kegyelmekkel, a bűnbánat nyújtotta kiengesztelődéssel, az oltáriszentség nyújtotta erőforrással.
Mennyire csak a szavaink vallanak szívünk szeretetéről, de a cselekedeteink távol járnak az Úrtól, akkor, amikor szentgyónásainkban ígéretet teszünk arra, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülni fogjuk, s közben a gyóntatószéket elhagyva, a templomból távozva, eszünk ágába sincs kerülni a bűnre vivő alkalmat, felszámolni a bűnös állapotot, minden folytatódik ott, ahol abbahagytuk mielőtt beléptünk volna a templomba. Vigyázat, a gyóntatót meg lehet téveszteni, de a szíveket-veséket vizsgáló Istent nem lehet becsapni.

Mit tesz Ábrahám, amikor megszólítja az Úr? Szó nélkül engedelmeskedik Istennek. Isten parancsoló szavára Ábrahám részéről a válasz mindig a tett. Nagyböjt a cselekvés ideje. Mert a valódi böjt mindig a szeretetből önként vállalt áldozatok meghozatalából, megvalósításából áll. „A tett halála az okoskodás” - mondják.
Ábrahám esetében nem gondolkodás nélküli, vakon engedelmeskedő, megalkuvó emberi magatartásról van szó, hanem éppen ellenkezőleg egy átgondolt és megfontolt, tudatos engedelmességről, mely képes őszintén bizakodni abban a Valakiben, aki az ígéreteket tette és továbbra is hiszi, hogy Isten megtartja adott szavát. Valóban megérdemli az „atyánk a hitben” címet. Isten nem Izsák halálát akarta, hanem meg akart bizonyosodni Ábrahám vitathatatlan hitéről és engedelmességéről. 
Valódi engedelmességről csak akkor beszélhetünk, ha megtaláljuk benne a gondolkodó és bizalom teli mozdulatot. Nem is marad el ennek az ábrahámi magatartásnak a jutalma: "Magamra esküszöm - ez az Úr szava -, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak".
Az Isten akaratára figyelő és azt következetesen megvalósító emberi magatartás jutalma az Isten gazdag áldása. Bizonnyal mindenki, aki törekedett már megvalósítani az Isten akaratát életében, megtapasztalhatta ezt az áldó jóakaratot, mely nem az ember kényelmét szolgálja, hanem lelki javát építi fel. Mindezek megvalósításához nem elég a magunk ereje. Magától Istentől kapunk hozzá erőt és kegyelmet, melyet azonban már nekünk kell kamatoztatva felhasználni. Szívünkben hordozzuk a tapasztalást erről a segítségről, Isten jelenlétéről az életünkben.

És ez az, amiről a második olvasmány, Szent Pál római levelének részlete tanít bennünket. "Ha Isten velünk, ki ellenünk?" - írja az apostol. Isten erejében valóban képesek vagyunk legyőzni önmagunkban minden kishitűséget, bizalmatlanságot és késedelmeskedést. Ez az Istentől jövő erő pedig éppen abban áll, hogy ő saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, és így vele együtt nekünk ajándékozott mindent. Ami Ábrahám áldozatában előképként jelent meg, azt Jézusban az Atya tökéletesen megvalósította.
Megismertetett bennünket a szeretet lényegével, és azzal a titokkal, hogy miért kéri tőlünk a teljes elkötelezettséget. Mert ő sem csak valamit ajándékozott nekünk úgy általában, hanem Fiában mindent odaadott értünk a golgota ormán, a kereszten.

Bármerre is vezetnek útjaink, a Moria vagy a Tábor hegyére, vagy éppen a golgotára, tudnunk kell, hogy minden utunk végén a jóságos Isten vár bennünket: az az Isten, aki az ember pártjára állt, aki saját Fiát sem kímélte, hanem irántunk való szeretetének zálogaként feláldozta értünk, aki tehát hajlandó minden mást is nekünk ajándékozni. Ha a Szeretetre szeretettel válaszolunk.
Nagyböjti elcsöndesedésünk arról szól, hogy legyen bátorságunk szemlélni ezt a mindent odaajándékozó isteni szeretetet, és merjünk válaszolni is rá. És bár mindig újra tapasztaljuk saját gyöngeségünk sebeit, mégis merjünk bizakodni abban, aki nem ítél el bennünket, mert meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk. 

Szentírási részek: Ter 22, 1-2. 9a. 10-13. 15-18 Mk 9, 2-10

szombat, február 28, 2015

Jézus maga mellé veszi Pétert, Jánost és Jakabot, és felmennek egy magas hegyre.

„Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter így szólt Jézushoz: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő ereszkedett alá, s árnyéka rájuk vetődött. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. A parancsot megtartották, de maguk közt megvitatták, hogy mit jelenthet: A halálból feltámad.”

Mk 9, 2-10



péntek, február 27, 2015

Egy öt napos rendi lelkigyakorlaton vettem részt...

Egy öt napos rendi lelkigyakorlaton vettem részt a héten, Csíksomlyón. A lelkigyakorlat alatt volt a kegytemplom triduuma is, aminek keretében az elmélkedéseket lelkigyakorlat vezetőnk fr. Orosz Lóránd, a Sapientia Hittudományi Főiskola volt rektora tartotta.
Ezt a három elmélkedést szeretném megosztani a kedves Érdeklődőkkel… és elnézést kérek amiatt, hogy ez időszakban nem frissítettem a blogot…

Első este:
Második este:

Harmadik este:  

vasárnap, február 22, 2015

Nagyböjti ráhangolódás Esztelneken

Imádság, böjt, és jócselekedet, hogy növekedjünk Isten és embertársaink szeretetében.


.

Nagyböjti ráhangolódás címszó alatt került sor egy képes előadásra az esztelneki ferences templomban, amire hála Istennek volt „vevő”, azaz érdeklődő. Az ott bemutatott képeket szeretném itt megosztani, s egy icipici segítséget nyújtani a nagyböjti időszak intenzívebb megéléséhez.  
Testvéri szeretettel: fr. Szilveszter ofm

Nagyböjti gondolatok? Negyven nap és negyven éjjel böjtölt – nagyböjt első vasárnapja - hanganyag is

Szilveszter archívum
A mai evangéliumi szakaszban Szent Márk evangélista nagyon szűkszavúan beszél az Úr Jézus 40 napos pusztai tartózkodásáról, önmegtagadásáról és megkísértéséről. Ezzel szemben Szent Máté és Lukács bővebben beszél az Úr Jézus böjtjéről és a hármas kísértésről: „Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust – írják –, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett” (Mt 4,1).
Mindez a Jánosi keresztség után és az Úr Jézus nyilvános működése kezdetén történt. Vagyis 40 napos böjttel és imával készült hivatása teljesítésére.
Nekünk is a húsvét méltó megünneplésére, böjttel, imával és az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlásával kellene készülnünk.
Éppen ezért nagyböjt első vasárnapján, elmélkedésünk középpontjába, Anselm Grün, a nagy bencés lelki író segítségével a böjtöt szeretnénk állítani. A böjtöt, ami annyira ismerős számunkra, legalábbis mint fogalom, kifejezés, de lényege, tartalma annyira távol áll tőlünk és ezért, ha az előírásoknak kelletlenül engedelmeskedünk is, és a nagyböjt folyamán a pénteki böjtöt meg is tartjuk, mi papok, szerzetesek és hívek, akkor azt nagyon felszínesen és rutinosan tesszük, nem figyelve annak lényegére, céljára.
Elgondolkodtató, hogy valahányszor megfeledkezik az egyház saját értékes hagyományairól, mások kezdik felkarolni azokat. Így van ez a böjttel is. Az egyház a kezdetek óta ismeri a böjt gyakorlatát. Már az első évszázadokban megállapította szabályait. Napjainkban azonban olyannyira visszaszorultak a böjti előírások, hogy szinte érvényüket veszítették.
Ugyanakkor az orvostudomány újból fölfedezte a böjt gyógyító hatásait. Felismerte, hogy mennyire jótékonyan hat a böjt számos - kiváltképp reumatikus - betegségre.

A keresztény böjt elértéktelenedésének egyik oka, hogy manapság a böjt valódi értelméről keveset, vagy éppen semmit sem tudunk és a böjtöt nem spirituális, lelki útként értelmezzük, amely képes belső megtisztulást, belső szabadságot eredményezni és az Istenhez vezető lelki utak elmélyítéséhez vezetni. Ez talán azért van, mert az idők folyamán elválasztottuk egymástól a testet és a lelket.
A böjtölés így tisztán lelki folyamattá vált. A lelki böjtöt hangsúlyoztuk, ami alatt az evilági dolgoktól való szabadságot, lelki megtérést és megújulást értettük. Majdhogynem megvetően tekintettünk a tisztán testi böjtre, s közben észre sem vettük, hogy a testi böjtöléssel együtt eltűnt a böjt lelke is. A böjt lassan gazdasági formát öltött, amit egyszerű pénzbeli, vagy egyéb anyagi adakozással letudtunk, s kipipáltunk, hogy ennek is eleget tettünk.
Az ősegyháznak a böjtöléssel kapcsolatos tapasztalatai segíthetnek bennünket abban, hogy újból megértsük a böjtöt, mint hitünk és imádságunk egyik kifejezési módját, mint olyan imamódot, amelyben összekapcsolódik a test és a lélek imája.
Az ősegyház nagy alakjai, az egyházatyák és a régi szerzetesek megmutatják, hogy az egyház, döntő módon hozzá tud járulni a böjtölés elmélyültebb megértéséhez és egészséges gyakorlatához. Írásaikból kiderül, hogy a böjt, szerintük a test és a lélek gyógyszere

Míg az antik korban, a primitív népeknél a böjtölésnek mindenekelőtt a démoni befolyástól kellett megóvnia az embert, addig a görög filozófiai iskolák nemcsak a démoni befolyás elleni védelmet várták el a böjttől, hanem a szellem megtisztulását, a belső elégedettséget, szabadságot és boldogságot is.
A böjt hasonló indító okait ismerik a nagy világvallások is és minden vallásban a belső tisztulás útja, eszköz, amely nyitottá tesz Isten és az ő ereje iránt.
Lássuk akkor, hát, hogy mi is a keresztény böjt. Az egyház a zsidóktól vette át ezt a gyakorlatot, de valamiképpen hatással volt rá az görög filozófiai iskolák hagyománya is.

Az ószövetségben úgy értelmezték a böjtöt, mint az Istenhez intézett kérést, mint annak jelét, hogy imádságukat komolyan gondolják; másrészt, pedig mint vezeklési és bűnbánati gyakorlatként éltek vele. Isten bocsánatát és segítségét kérték, ha bajban voltak, mert a külső szorongattatás számukra mindig az engedetlenség következménye volt. Így a böjttel fejezték ki a megtérési szándékukat, hogy visszatérnek Istenhez.
Mindezt az egyházatyák is hangsúlyozzák írásaikban, a régi szerzetesek számára nyilvánvaló összefüggés állt fönn a test és lélek között. Ha a test elhájasodik, a lélek is hájas és tompa lesz. A sok evés és ivás csökkenti az ember szellemi éberségét. Szerintük testi és lelki egészség egyetlen egészet alkot.
Ezzel kapcsolatosan írja Nagy Szt. Athanász: „Nézd csak, hogyan hat a böjt: Meggyógyítja a betegségeket, kiszárítja a testből a fölösleges nedveket, kiűzi a gonosz szellemeket, elhessegeti a helytelen gondolatokat, nagyobb világosságot ajándékoz a szellemnek, megtisztítja a szívet, megszenteli a testet, végül pedig elvezeti az embert Isten trónja elé... Nagy erő a böjt és nagy sikerekre vezet”.
A böjt során tehát kiválnak a káros anyagok a testből és megszabadul a salaktól, és ez által bizonyos betegségektől is – ezt ismerte fel a mai orvostudomány is.
Szent Athanász, azonban nem áll meg a böjt tisztán testi hatásánál, hanem beszél a lelkiekről is. A böjt kiűzi a gonosz szellemeket, elhessegeti a helytelen gondolatokat, és nagyobb világosságot ajándékoz a szellemnek. Vagyis a böjt megtisztítja a testet és a lelket is. Ő úgy értelmezi az embert, mint test és lélek egységét. Számára a gondolatok tisztasága és a test egészsége szorosan összefüggnek.
Ha fontos számomra a test egészsége, ügyelnem kell arra, hogy jó gondolataim legyenek. És megfordítva, nem várhatom el, hogy szellemem világos legyen, ha teletömöm a testet étellel, alkohollal.

A böjtnek fontos szerepe van a bűnök elleni harcban is. A régi szerzetesek kipróbált eszközként vetik be a böjtöt, hogy kiharcolják tulajdonképpeni céljukat: szívük tisztaságát. Nyitottak akarnak lenni Isten számára, el akarják érni, hogy állandóan Isten jelenlétében éljenek, s hogy gondolataik és érzéseik mindig Istennél és Istenben időzzenek.
A szív tisztasága számukra azt jelenti, hogy belső nyugalomra, békére jussanak, azáltal, hogy szívüket egészen Istenre irányítják, s hogy az Ő Lelke teljesen áthatja őket. E cél eléréséhez a szerzetesek különféle eszközöket alkalmaztak: imát és elmélkedést, hallgatást, kétkezi munkát, testvéri szeretetet, és persze böjtöt is. Amikor tehát a böjtről beszélünk, szem előtt kell tartanunk összefüggését az imádsággal, a kétkezi munkával és az irgalmasság cselekedeteivel.
Szt. Athanász arról is beszél, hogy a böjt megszenteli a testet. A test a böjtölés által a Szentlélek templomává lesz. Áthatolhatóvá válik Isten Lelke számára. Az ember az Úré – nemcsak lélek, hanem test szerint is. A testünk mi vagyunk; nem csupán rendelkezünk a testünkkel. És ha meg akarunk nyílni Istennek, azt a testtel kell elkezdenünk. Ha az Úré akarunk lenni, ennek testileg is érezhetővé kell lennie.
A böjt „megszenteli a testet és végül elvezet Isten trónja elé”- mondja Szt. Athanász. Isten jelenlétébe helyez bennünket. Nyitva tartja azt a sebet, amely Isten felé lendít bennünket, nehogy elsietve másutt keressük vágyaink kielégítését: embereknél, vagy pedig e világ szépségeinél. A böjt testileg érezteti velünk alapvető rendeltetésünket: hogy úton legyünk Isten felé, mert belső nyugtalanságunkat, ürességünket, éhségünket egyedül Isten képes elcsendesíteni, betölteni, kielégíteni.

Az egyházatyáknál a böjt mindig olyan értelmezésben szerepel, amely eleve feltételezi a test és a lélek egységét. Sohasem csak a test egészsége vagy csak a lélek gyógyulása a fontos számukra, hanem mindig a teljes ember. Ha az ember helyesen él, ha megfelelően odafigyel testére és lelkére, akkor egyben egészségesen is él. Ezért a böjt az egyházatyák számára sohasem pusztán külsődleges fegyelem, nem valami teljesítmény, amit fölmutathatunk Istennek, hanem olyan gyakorlat, amely által az egész embernek kell megfelelő állapotba kerülnie.
Ezért, „Ha olyan önmegtartóztatást és böjtöt akarsz gyakorolni, amely Istennek tetszik, akkor óvakodj minden rossz gondolattól és szótól, minden gonosz rágalomtól, minden ítélkezéstől, és ne nyisd meg füledet a gonosz beszédnek. Tisztítsd meg szívedet a test és a lélek minden szennyfoltjától (2Kor 7,1), minden haragtól és irigységtől”- tanácsolja az öreg szerzetes.
Így a testi böjtölést szellemi böjtölésnek kell kísérnie, jobban mondva: a helyesen értelmezett testi böjt egyben mindig szellemi böjt is, azaz a rossz gondolatoktól, szavaktól, rágalmazástól, pletykától, ítélkezéstől való tartózkodást is jelenti.
A szerzetesek a rossz gondolatok elleni küzdelmet értik szellemi böjt alatt. Ebben a harcban a szerzetes az aszkézis bevált fegyvereit veti be: a hallgatást, a kétkezi munkát, az imát, a lelki olvasmányt, az elmélkedést és a testi böjtöt, amely nélkül a szellemi böjt lehetetlen.

Befejezésül szeretném idézni a nyugalomba vonult Szentatyát, Benedek pápát a már mondottakkal kapcsolatosan: az igazi böjt célja, hogy ne önmagunknak éljünk, hanem, hogy megnyissuk szívünket Istennek és testvéreinknek. Fedezzük fel a keresztény böjt értékét és mély értelmét. Jézus így válaszolt a sátánnak: "nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten ajkáról való". Az igazi böjt tehát a valódi táplálékra irányul, ami azt jelenti, hogy a Mennyei Atya akaratát tesszük. A testi böjt Isten utáni éhséggé és szomjúsággá alakul át. Segít abban, hogy kerüljük a bűnt és megedződjünk a saját rendetlen vágyaink elleni küzdelemben.
A böjt, ha imával és az irgalmasság cselekedeteivel, adakozással párosul, hozzájárul ahhoz, hogy leküzdjük önzésünket, és megnyitja szívünket Isten és testvéreink szeretetének. A böjt sohasem öncélú: ez azt jelenti, hogy szabadon megfosztjuk magunkat valamitől, hogy másokon segítsünk. Ezáltal konkrétan arról teszünk tanúságot, hogy nehézségekkel küzdő testvéreink nem idegenek a mi számunkra. 
Imádság, böjt, és jócselekedet - gyakoroljuk ezt a hármas utat, hogy növekedjünk Isten és embertársaink szeretetében.

szombat, február 21, 2015

VATICAN: ÁLTALÁNOS KIHALLGATÁS - FERENC PÁPA KATEKÉZISE MAGYARUL (2015 0...

Nagyböjti gondolatok: "Kövess engem!" Erre az otthagyott mindent, fölkelt és követte őt.

A kép forrás helye
A Bibliában számos olyan történetet olvashatunk, melyben a találkozást vagy a megszólítást követően a kiválasztott ember élete fordulóponthoz ér, melynek hatására szemléletmódja és élete gyökeresen megváltozik, legyen az egy égő csipkebokor, vagy Jézus közvetlen megszólítása.

Gyakran mi is ilyen jellegű beavatkozást vagy jelet várunk Istentől. Ezekből a sorsfordító, életmegváltó eseményekből azonban csak keveseknek adatik. Figyelnünk kell azokra az apró jelekre, melyeket nap, mint nap kapunk. Amikor átgondoljuk az aznap történt eseményeket, általában csak akkor tudatosul bennünk annak valódi jelentősége.

Lévit (Máté evangélistát), a vámost hasonlóképpen a többi tanítványhoz, munkája közben szólít meg Jézus és szólítja fel arra, hogy kövesse Őt.

A tanítványok otthagyták családjukat és munkájukat az új parancsolat kedvéért. Mi vajon képesek lennénk hátat fordítani eddigi életünknek, feladni a teljes egzisztenciánkat? Gyakran ennél kevesebbre is nehezebben vagyunk képesek.

Kérjük Istent, adja meg annak képességét, hogy felismerjük azokat a jeleket, melyek az üdvösség felé vezetnek bennünket, és adjon erőt az új úton való elinduláshoz.

2015. febr.-15 OlvasmányokIz 58,9b–14; Zs 85; Lk 5,27–32

Forrás: nagyböjti és adventi üzenetek listája

péntek, február 20, 2015

hamvazószerda püspöki beszéd

A vértanúk közöttünk élnek - Csigi Péter írása

A szentek közöttünk élnek, szokták mondani. Úgy tűnik, ez a vértanúkra ugyanúgy igaz. A kegyetlen terrorcselekmények sora, amely az idei év elején kezdődött, egyelőre nem ért véget. A keresztény áldozatokról szóló hírek talán még inkább fájnak. Nem azért, mintha ők „ártatlanabbul” szenvednének, mint a megölt újságírók vagy az egyszerű bevásárlók, ahogy azt némelyek rendkívül együgyű módon hangoztatják. A keresztény áldozatokkal való nagyobb együttérzés szubjektív: a másik keresztényhez a keresztség révén „testvéri” szálak fűznek, ami sokkal erősebb, mint a bármely ember elpusztítása miatt érzett megrendülés.

S ha a szubjektív megrendültség skáláján vannak még további fokok, akkor bizonyára Kayla Mueller halála újabb fokozatot ér el. Kayla mártíromsága nem a véletlen műve. A huszonhat éves amerikai lány 2012 óta dolgozott a háború sújtotta Szíriában önkéntesként. Őt nem katonai behívó, nem egy hírügynökség megbízása vezényelte e rendkívül veszélyes övezetbe. A saját lelkiismeretében felismert küldetés bizonyossága volt az, ami arra késztette, hogy segítségére siessen a szenvedő embereknek. Előbb Észak-Indiában, Palesztinában és Izraelben, majd végül a szír–török határ közelében végzett humanitárius szolgálatot. Azt vallotta, hogy neki ezeken a helyeken van dolga, mert „amíg élek, nem engedem, hogy ez a szenvedés normális legyen, valami, amit egyszerűen tudomásul veszünk”.

A folytatás ide kattintva olvasható.

Nagyböjti gondolatok: "Igaz döntéseket kérnek tőlem, szeretnének közeledni Istenhez."

A mai olvasmányban Izajás próféta az Istennek tetsző böjtölésre és magatartásra hívja fel a figyelmünket. De mindez valójában nem pusztán a böjtölésről szól, hanem annál sokkal több van mögötte.

Ez a rész elgondolkodtat minket arról, hogy mi hiteles keresztényként élünk-e a világban. Mi akadályoz sokszor abban, hogy meghalljam Isten hangját? Talán az, hogy nem vagyok őszinte saját magamhoz, embertársaimhoz és Istenhez sem. Reggel, mikor felkelünk, felvesszük az álarcunkat és útnak indulunk. Kifelé azt mutatom, ami/aki nem én vagyok, mert így az álarcomat érik a konfliktusok, azon keletkeznek a sebek és ezzel próbáljuk meg csökkenteni fájdalmunkat.

Nagyon kifejező a magyar nyelv a "képmás" és a "képmutatás" szó tekintetében is. A képmás azt éli, amit hirdet, az, akinek valójában lennie kell. Míg a képmutató felmutat egy álarcot, ami nem ő.

Fel tudom-e vállalni azt, hogy a bántások és a sebek engem érjenek és ne az álarcomat? Képes vagyok-e rá, hogy mások is meglássák rajtam Krisztus "képmását"?

Olvasmányok: Iz 58,1–9a; Zs 50; Mt 9,14–15