Oldalak

vasárnap, július 24, 2016

Az imádság művészetét az Úr Jézustól kell elsajátítanunk… - Évközi 17. vasárnap - hanganyag



Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a személyesen, közösségileg és a családban végzett imáinkat, a szentatya szavaival élve, az ima iskolájának lehetne tekinteni? Vajon az, ahogyan imádkozunk, másokban – gyerekeinkben, unokáinkban, házastársunkban – is fölébreszti a vágyat ahhoz, hogy ők is imádkozni akarjanak, vagy inkább elmegy a kedvük az imától? Nagy kérdés ez mindannyiunk számára és kinek-kinek személyesen kell megválaszolnia. 

szombat, július 23, 2016

Az imádság művészetét az Úr Jézustól kell elsajátítanunk… - Évközi 17. vasárnap

Szent Mónika - a kitartó ima példaképe
Az életnek nagy ajándéka, ha valaki egy jó barátra, megértő szívre, segítő testvérre talál, akivel megoszthat, megbeszélhet mindent. Mennyivel több az, ha problémáinkat a hatalmas, teremtő Istennel, a mi mennyei Atyánkkal beszélhetjük meg. Irántunk tanúsított szeretetét, a legtökéletesebb földi atyaság is csak sejtetni engedi. Milyen nagyszerű, hogy az imádság által kapcsolatba léphetünk vele, mindent megbeszélhetünk vele.

A mai vasárnap szentírási részeinek központi gondolata, éppen az imádság körül forog. Az első olvasmányában Ábrahám közbenjáró imájáról hallhattunk, amelyet a Teremtés könyvéből (18,20-32) vettünk. Megható Ábrahám emberszeretete és Istenbe vetett bizalma, amint szinte alkudozik Istennel, hogy legyen könyörülettel honfitársai iránt. Ábrahámhoz hasonlóan imádságainkban mi is lehetünk rászoruló embertársaink szószólói, ügyvédjei Isten előtt. Biztosak lehetünk abban, hogy Isten igazságos és a legkisebb jót is számon tartja, s megjutalmazza. Sőt, az igazak közbenjárására megmutatja irgalmát a bűnösök iránt is.
„Olyan kereszténységre van szükség, amely mindenekelőtt az imádság művészetében tűnik ki” – írta Szent II. János Pál pápa, „Az új évezred kezdetén” című apostoli levelében. Az imádság művészetét az Úr Jézus ajkáról kell elsajátítanunk, miként az első tanítványok tették, mert Ő kétségtelenül az imádság művésze volt.

Szent Lukács evangéliumát végigolvasva azt látjuk, hogy Jézus nagyon gyakran imádkozik: az úgynevezett szürkehétköznapok közepette, de életének fontosabb döntései előtt is, sokszor éjszakába menően. Imádkozik megkeresztelkedésénél (3,21), az apostolok kiválasztásánál (6,12), színeváltozásnál (9,28-29), a Getsemáne-kertben, kereszthalálának előestéjén (22,41). A tanítványokra ez igen mély benyomással volt, mert egyszer, amikor befejezte imádságát, egyikük a következő kéréssel fordult hozzá: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” Ő a Miatyánk szavaival válaszolt, úgy, ahogy az lelke legmélyéből jött.

A Miatyánk a legkedvesebb imánk, minden ima ősmintája, mert maga Jézus tanította meg rá Apostolait. Ezért is nevezzük szívesen az „Úr imájának”. Fontoljuk meg azt a tényt, hogy az egyetlen dolog, amit az Apostolok Jézustól kértek, az volt, hogy tanítsa meg őket imádkozni. Érdekes, hogy az Apostolok nem arra kérték Jézust, hogy tanítsa meg őket, hogyan kell csodákat művelni, ördögöket űzni, vagy betegeket gyógyítani. Még azt sem kérték, hogy készítse fel őket arra, hogy mit tanítsanak az embereknek. De nem is új imaformákat kértek Jézustól, hiszen hithű zsidók lévén, sok imát tudtak fejből, hanem azt kérték, hogy tanítsa meg őket úgy imádkozni, ahogyan ő imádkozott, hogy ezáltal közelebb kerüljenek Istenhez és Isten közelebb kerüljön hozzájuk, hogy személyes, élő kapcsolat legyen köztük és Isten között.

Az ima Istenhez való odafordulást jelent, aminek következtében lemondunk arról, hogy a magunk erejéből valósítsuk meg életünk teljességét. Mindez bennfoglaltatik a Miatyánkban, amely azzal kezdődik, hogy elismerjük Isten irántunk való szeretetét és ezzel a saját akaratunktól átvezet Isten akaratára. A Miatyánk lényeges újdonsága ez az új Istenkép: Isten nem áldozatokat követelő, bosszúálló Isten, hanem jóságos Atya, aki gondoskodik gyermekeiről.

Testvéreim, a nehézség nem a Miatyánk megtanulásában áll, hanem az imádsághoz szükséges belső hozzáállásban, figyelemben. - Lovagló szerzetesnek, mondja a földműves: könnyű a szerzetesnek, mert csak imádkozgat és lovagolgat… Neked adom a lovam, ha elmondod figyelmesen a miatyánkot… A földműves hozzá kezd a miatyánk mondásához, s majd amikor azt mondja, hogy mindennapi kenyerünket ad meg nekünk ma, akkor ezt kérdezi a szerzetestől: a kantárt is nekem adod …

Testvéreim, nem elég az imádságot rutinosan elmondani, „letudni”, ledarálni, hanem azt „művészi” fokon kell végezni.
Mit jelent ez a művészi fok? Odafigyelést arra, amit mondunk, átéltséget, személyes, élő kapcsolatot a háromszemélyű Egy Istennel.
Mi szükséges egy előadóművész vagy képzőművész produkciójához? Nagyfokú belső átéltség. Ha nincs meg ez a belső átéltség, akkor előadása vagy alkotása legfeljebb egy mesterségbeli tudásról fog árulkodni, de semmiképpen sem művészi lélekről. Egy igazi művészi alkotás azért tud hatni, mert lélektől lélekig vezet: az alkotó lelke találkozik a befogadó ember lelkével. A műalkotás vagy zenemű csak közvetítő eszköz a zenét megszólaltató és a zenét hallgató között.
Valami hasonló szerepe van az imádságnak is. Az átélt – a művészi fokon végzett ima – alkalmas arra, hogy lelki találkozást teremtsen Istennel és embertársainkkal. Az imádság olyan, mint a kinyújtott kéz: egyik kezünkkel Istent ragadjuk meg, másik kezünkkel elérünk embertársainkhoz.
Jézus imája – a Miatyánk – művészi ima, mert kétirányú: eléri a mennyei Atyát és az embertársat egyaránt. Jézus művésze volt az imádkozásnak, és ez az átélt ima ragadta meg tanítványainak a figyelmét is.

Az átélt ima iránti igény azonban nem csak az egykori tanítványokban fogalmazódott meg, hanem a mai emberekben is. A mai szekularizált, elvilágiasodott és az Istentől elidegenedett kultúrában, mintha egyre többen lennének, akik lelki megújulásra vágynak. A különféle lelkiségi mozgalmakra jellemző az imádság iránti megújult szükséglet. Ez az idők jele. Szent II. János Pál pápa előbb említett dokumentumában írja, hogy „keresztény közösségeinknek az ima hiteles ’iskoláivá’ kell válniuk.” (33).
Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a személyesen, közösségileg és a családban végzett imáinkat, a szentatya szavaival élve, az ima iskolájának lehetne tekinteni? Vajon az, ahogyan imádkozunk, másokban – gyerekeinkben, unokáinkban, házastársunkban – is fölébreszti a vágyat ahhoz, hogy ők is imádkozni akarjanak, vagy inkább elmegy a kedvük az imától? Nagy kérdés ez mindannyiunk számára és kinek-kinek személyesen kell megválaszolnia. 

Ha templomi-községeinket az imádság iskolájának tekintjük, akkor a Tanító nem lehet más, mint Jézus; az imádság modellje, mintája pedig a Miatyánk. Hogy mire tanít minket Jézus a Miatyánkban, azt Szent Ciprián, az ókori Karthágó vértanú püspöke egy nagyon szép értekezésében fejti ki: Jézus „semmiképpen sem akarta, hogy elszigetelt, másoktól elkülönült legyen az imádságunk. Nem akarta, hogy amikor imádkozunk, csak önmagunkért imádkozzunk…, hanem azt akarta, hogy minden egyes ember mindenkiért imádkozzék.” Ezért az Ő imája nem így kezdődik, hogy: Atyám, aki a mennyekben vagy…, hanem többes számban: Mi Atyánk… Tudjuk, hogy az apostolok és a tanítványok így is imádkoztak Urunk mennybemenetele után: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával együtt”(ApCsel 1,14). Állhatatosan, egy szívvel-lélekkel imádkoztak, és így nyilvánvalóvá tették, hogy Isten az ő örök otthonába csak azokat engedi be, akik tudnak másokkal együtt, egy szívvel-lélekkel imádkozni.

A mai evangéliumi szakasz második része a kérő imával foglalkozik. Az imént felolvasott evangéliumi példabeszéd megfelelő értelmezéséhez mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk, hogy a kérő és a megismételt imádságra mindig az embernek van szüksége, és nem az Istennek. Nem azért kell kérnünk Istentől, mert ő nem tudja, hogy mire van szükségünk; és kéréseinket nem azért kell újra és újra megfogalmaznunk, hogy a kérő emberek tömegében valahogyan feltűnjünk a Mindenható Isten előtt.
A jó szülő tisztában van azzal, hogy gyermekének mire van szüksége. Mégis arra tanítja őt, hogy kérjen. Mert azt akarja, hogy gyermeke érett személyiséggé váljék. Adott esetben megismételteti a kéréseket, hogy gyermeke tisztába jöjjön az értékek rendjével, és csak olyasmit kérjen, ami valóban fontos fejlődéséhez.
Isten a jó szülőhöz hasonlóan bánik velünk. Azt akarja, hogy erősödjék bizalmunk, s hogy rádöbbenjünk, életünknek csak Vele együtt van értelme. Arra buzdít, hogy ismételjük meg, fogalmazzuk át kéréseinket, hogy ez által megismerjük a helyes értékrendet, és csak olyasmiért fohászkodjunk, ami valóban fontos számunkra és embertársaink számára az örök üdvösség szempontjából. Arra tanít, hogy elsősorban ne evilági csecsebecséket, hanem magát a Szentlelket kérjük. Hogy is fogalmaz Jézus a mai evangéliumi szakaszban: „mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle”.

Fontoljuk meg Isten szándékát, óvakodjunk a rutinos, ledarált, elhadart imádkozástól. De szakítsunk időt naponta az őszinte, bensőséges, szível lélekkel átélt imádságra és törekedjünk azt „művészi” fokon gyakorolni, olyannyira, hogy az vonzóvá váljon mások számára is. Ne feledjük, a mély, bensőséges ima olyan, mint a kinyújtott kéz: elér Istenhez és embertársainkhoz egyaránt.

Ezzel kapcsolatban a Szent Atya, Ferenc pápa mesélt el egy Argentínában történt esetet: egy 7 éves kislány megbetegedett és az orvosok szerint közvetlen életveszélyben volt, mindössze néhány órára becsülték életét. 
A kislány édesapja, egy villanyszerelő, a hit embere volt. Teljesen eszét vesztette a hír hallatán. Azonnal autóbuszra szállt és elment a 70 km-re lévő Lujan híres Mária kegyhelyére. Este 9 óra után érkezett oda, amikor már minden zárva volt. Ő azonban elkezdett imádkozni a Szűzanyához, kezével belekapaszkodva a szentély vaskerítésébe. Így imádkozott és sírt egész éjszaka.
Küzdött Istennel, hogy meggyógyuljon kislánya. Reggel 6 órakor felszállt a buszra és körülbelül 9 órára a kórházba ért. Ott találta síró feleségét, így a legrosszabbra gondolt. „Mi történt? Nem értem, mi történt?” – kérdezte az asszonyt. „Nem tudom, jöttek az orvosok és azt mondták, hogy elmúlt a láz, jól lélegzik és nincs semmi baja! Még két napig itt tartják, de nem értik, hogy mi történt” – mondta az édesanya.

Legyünk állhatatosak az imában, mint Ábrahám, aki küzdött az Úrral, hogy megmentse a várost, mint Mózes, aki égre emelt kezekkel imádkozott az Úrhoz, mint az imént említett édesapa, aki a Szűzanya segítségét kérve egy éjszakán át imádkozott kislányáért, s mint annyi sok ember, akik hittel imádkoznak szüntelenül.
Fogalmazzuk meg újra és újra kéréseinket, hogy e kérő imák által olyan érett keresztény emberekké váljunk, akik számára a legdrágább kincs nem a földi világ, hanem Isten közelsége és az Ő akaratának a megvalósulása mindannyiunk életében.

hétfő, július 18, 2016

Keress magadnak egy jó közösséget… Imre atya írása Stuttgartból

Capri szigetén...
A legutóbbi szentmisén ismét ott láttalak. Utána odamentem hozzád, és – mint mindig – Téged is meghívtalak a közösségünk legközelebbi rendezvényére. Újfent elhárítottad. Azt mondtad, ezúttal is sietsz, meg aztán alig ismersz valakit, nem is beszélve arról, hogy a „sok embertől“ – és pontosan ezt a kifejezést használtad – „amúgy sem kapok semmit“. „Hát nem elég, ha a szentmisén itt vagyok?“ – kérdezted egy kis éllel a hangodban.

„Szerintem többre van szükséged“ – mondtam, és a templom előtti virágágyás mellett állva a szorosan egymás mellett virító virágokra mutattam…

Valahányszor rájuk nézek, az az érzésem, mintha a virágok egyenesen keresnék egymás közelségét. Figyeled, mindegyik más és más. Van közöttük három bokor halvány törperózsa, egy illatos levendulabokor, pár kis kerti árvácska, azután amott egy évelő cickafark, egy bokor sásliliom, pár narancssárga forgácsvirág, rengeteg verbéna és hibiszkusz, nem is beszélve arról a sokról, amelynek a neve nem is jut most hirtelen eszembe, de ontja illatát… – és tetejében mindegyikre ráborul egy gyönyörű, magas akácfa hűs lombja…

Valamennyi szemmel láthatóan jól érzi magát egymás társaságában. Mindegyik megtartja a maga egyéniségét és másságát, mindegyik a maga színében pompázik, él és lélegzik, de szorosan egymás mellett… És figyeled, mintha egymásra is hajolnának… Mintha egyenesen élveznék és keresnék egymás közelségét… Miért?
Mert ösztönösen érzik, hogy egyedül nem létezhetnek: a vihar és a szél kitépné őket az anyaföldből, majd szétszórná őket a szélrózsa minden irányába. Érzik, hogy a közösség biztonságot nyújt nekik – és közösségben sokkal jobban növekedhetnek…

Ilyenek vagyunk mi, emberek is. Isten bennünket is közösségi lényeknek teremtett.
Szükségünk van egymásra ahhoz, hogy biztonságban legyünk, hogy egymást boldogítsuk, hogy egymás mellett létezzünk, lélegezzünk, örvendjünk és szomorkodjunk, – és ami talán a legfontosabb: hogy befelé növekedjünk!

Keress tehát magadnak mindig egy jó közösséget! Milyen az?

A jó közösség először is segít abban, hogy megismerd önmagad.
Az önismeret nagyon fontos ahhoz, hogy befelé növekedj, és hogy egyre értékesebb légy…
Belső növekedés nem létezik önismeret nélkül!

És honnan tudnád, hogy milyen „virág“ vagy, ha nem lennének körülötted olyanok, akik jótulajdonságaidra felnyitják a szemedet, és a rosszakat nyesegetik benned?
Honnan ismernéd meg még jobban önmagad, ha nem lennének melletted társak, akiknek tükör-szemében igazi önmagadat nézegethetnéd?
Keress tehát magadnak egy ilyen közösséget!

A jó közösség, másodszor, befogadó.
A befogadás is nagyon fontos ahhoz, hogy befelé növekedj, és hogy egyre értékesebb légy…
Belső növekedés nem létezik befogadás nélkül!

Milyen szerencsés az, aki körül olyanok vannak, akik önzetlenül, minden visszafizetés nélkül adnak neki abból, amijük van: időt, törődést, együttérzést, odafigyelést, jó szavakat…
Milyen szerencsés az, aki olyan közösséghez tartozik, amelynek tagjai szüntelenül ezt a visszhangot küldik feléje: elfogadunk olyannak, amilyen vagy. Sajátos „színeddel“, „illatoddal“ és külső és belső „szépségeddel“ együtt!
Keress tehát magadnak egy ilyen közösséget!

Végül a jó közösség támogató.
Miután benne megismerted magad és ő is elfogadott, melléd áll törekvéseidben és előmeneteledben. Segít, erősít, pártfogol, hogy terveidet és álmaidat megvalósíthasd.
A támogatás is nagyon fontos ahhoz, hogy befelé növekedj, és hogy értékesebb légy…
Belső növekedés nincs mások szerető támogatása nélkül!

Boldog az, akinek olyan társai vannak, akik „napsütésben“ és „viharban“ egyaránt mellette állnak!
Boldog az, aki olyan közösséghez tartozik, amelynek tagjai szívükön viselik az ő testi és lelki fejlődését!
Keress tehát magadnak egy ilyen közösséget!

Látod, milyen fontos – a szentmisén túl – egy jó közösség! Mert a közösség az a hely, ahol megismerheted önmagadat, amely Téged befogad, és segít abban, hogy – megtartva „színedet“, „illatodat“, egyéniségedet – belsőleg növekedj.

Szánj tehát több időt a kapcsolatokra, mert általuk növekedsz Te, és általuk növekednek mások. És ez az igazi öröm!

Ja, köszönöm, hogy mégis csak ott voltál a Kis-zarándoklatunkon…

Belsőleg növekedtem a Veled való találkozás után…

Még sok ilyen találkozást kíván Neked – és minden kedves Olvasójának,

szeretettel
Imre atya

Stuttgart, 2016. július 16.

vasárnap, július 17, 2016

Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt… - Évközi 16. vasárnap - hanganyag


 ...
Minden vasárnap a keresztény ember arra hivatott, hogy találkozzon az Úrral és szavait hallgassa. Mindez legmélyebben a szentmisén való részvételben valósulhat meg, de az imádság és elmélkedés percei, a pihenés és a testvériesség pillanatai mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy megszenteljük az Úr napját. Ha a Szentlélek közreműködésével, az Atya szállást vesz az ember szívében, akkor testvéreinket is könnyebben fogjuk tudni szolgálni...

Római Riportok - 2016. július 17.

szombat, július 16, 2016

Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt… - Évközi 16. vasárnap

A szentírási olvasmányok alapján a mai napot a vendéglátás, a vendég fogadás vasárnapjának is nevezhetnénk. A szentírási részekben nem is akármilyen vendég fogadásáról van szó, hisz maga az Isten látogat el az emberhez. Az első olvasmányban (Ter 18, 1-10) Ábrahám a mindenség teremtő Urát láthatta vendégül, míg az evangélium Mária és Márta történetével (Lk,10 38-42), az Úr Jézus fogadásával foglalkozik.

Ábrahám a déli forróság idején a sátora előtt üldögélt, a nagy hőség miatt nem dolgozott. Ilyen körülmények között vette észre Jahvét a három közeledő titokzatos személy alakjában. A pátriárka mintegy megsejtve, hogy kivételes, isteni eseményről van szó, rendkívüli készséggel fogadja őket és pompás lakomát készít nekik. „Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el szolgádat”(3) - mondja. Sokkal több ez, mint egyszerű meghívás, szinte könyörög, hogy vendégül láthassa az Urat. hogy sátrába fogadja, és maga mellett tartsa. Ábrahám „Isten barátja” (Iz 41,8), aki a legnagyobb tisztelettel és ugyanakkor alázatos bizalommal beszél vele, minden vágya az, hogy szolgálhassa Őt.
A Bibliát olvasva Isten jelenéseivel kapcsolatosan, megállapíthatjuk, hogy Isten nem szokott délben megjelenni, hanem éjjel, mint a kis Sámuelnek, vagy estefelé, mint az áldozatot bemutató Illés profétának, vagy hajnalban, mint a halászó apostoloknak a genezáreti tó partján. Nem mintha a nap kelős közepén nem tudna kegyelmet adni, inkább az ember miatt, aki a déli hőségben nem annyira fogékony, könnyen elcsügged, vagy épen lázas tevékenységbe öli, meg nem oldott életének problémáit.
Ha azonban a déli nap hevében, élete terméketlenségétől fonnyadt szívvel is képes az ember olyan nagylelkűen vendéget fogadni, mint Ábrahám, akkor Isten belép az életébe. Az étkezés végén elhangzó ígéret – Ábrahám és Sára előrehaladott koruk ellenére gyermeket kapnak – világosan kinyilatkoztatja a három személy emberfölötti természetét. Egy ősi keresztény hagyomány a Szentháromság képét látja ebben a jelenésben: ha megfigyeltük, a három embert Ábrahám egy személyként szólítja meg: Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt…

Miért ne tudnánk megtenni ezt mi is? Ölünkbe ejtett kezünket miért ne tudnánk mi is üdvözlésre emelni akkor, amikor bekopogtat valaki szívünk ajtaján? Csüggedtségünkön, életuntságunkon miért ne tudnánk erőt venni legalább egy órácskára, akár a rekkenőség idején is, hogy kinyilvánítsuk szeretetünk jelét az iránt, aki betért hozzánk?
Mert ne feledjük, az emberi élet forró delén vagy azon túl, mikor a csüggedtség és keserűség lassan egész testünket-lelkünket átjárta, ez az apró erőfeszítés is óriási esemény, a kegyelem műve. Erre tanít bennünket Ábrahám története. Hiszen a déli hőség idején milyen nagy vendég lépett be Ábrahámhoz: Maga az Isten, aki életet ígért neki, Izsák születését, mely egyben az ő lelki-újjászületését is jelentette.

Az evangélium szerint Mária és Márta házába is az Úr Jézus személyében nagy vendég, az Isten érkezik. Itt a befogadás két formáját láthatjuk: a vendégül látást, annak minden gyakorlati velejárójával, melyet Márta képvisel, s a szerető figyelmet, melyet Mária tanúsít. Egyik sem hiányozhat a keresztény ember életből, ám a súlypont a belső figyelmen kell hogy legyen. E nélkül a belső figyelem nélkül a szeretet gyakorlása nem volna szeretet, csak lázas tevékenység, mely nem képes közölni a lényeget, s nem alkalmas arra, hogy előkészítse az Úrral való bensőséges találkozást.
Milyen sokat mondó egy szépen megterített asztal, kivasalt hófehér ing, egy csokor virág, tisztán tartott lakás. A szeretet megannyi hírnöke emberi kapcsolatainkban. Miért ne lenne így az Istennel is. A mulandóban is az örökkévalóknak kell felragyognia, hogy így megérinthessen bennünket szívünk mélyén az Úr kegyelme, s feltárja nekünk isteni ígéreteinek kimeríthetetlen gazdagságát.
Kétségtelen, hogy mindkét nővér helyesen akar cselekedni. Meg akarnak felelni Jézus elvárásának, őt szívből be szeretnék fogadni. Az embernek először az a benyomása, hogy Márta ezért többet tesz. Mégis testvére, Mária talál igazi elismerésre. Mit csinál ő, ami értékesebb annál, amit Márta tesz? Majdnem az a látszat, hogy semmit. Ő csak figyelemmel hallgat az Úr lábaihoz ülve. Nincs akkor igaza Mártának, amikor panaszkodik? Könnyen bele élhetjük magunkat mi is Márta helyzetébe. Mintha mindkét kezünk tele lenne munkával, valaki más pedig csak ott ül és hallgat, és nézi, hogy mi mit teszünk.
Az Úr Jézus szerint Mária mégis a jobbik részt választotta. Ő megértette, hogy az ember nemcsak kenyérrel él. Őt nemcsak érdeklik Jézus szavai, nem érdekes beszélgetőtársat lát benne, hanem Isten emberét, aki Isten Szavát közvetíti. Ezért félreteszi azt, ami mulandó és azzal törődik, ami örökre megmarad. Jézus azért dicséri meg, mert ő szavaira éhezik, mert nem feledkezik bele a hétköznapok tevékenységébe, nem foglalják le a mindennapok gondjai úgy, hogy Róla megfeledkezne. Egész szívvel Jézusra figyel, és ezzel az üdvösség titka foglalja le.

Az embert nem szétágazó tevékenysége, hanem az üdvözíti, hogy szeretettel hallgatja Isten szavát és azt hűségesen éli. Vagyis mindig az ér többet, amit Isten tesz és mond az embernek, nem pedig az, amit az ember tehet ő érte…

Az elmúlt vasárnap az irgalmas szamaritánus történetéből kiderült, hogy annak a vallásosságnak, jámborságnak nincs igazi értéke, amely nincs hatással a mindennapi életre. Az ószövetségi pap és a levita a jeruzsálemi templomból jön, imádságuk, áldozatuk értéktelen marad, mert nem egészíti ki a segítő szeretet gyakorlása. Nem elegendő a törvények értelmezésével foglalkozni, nem elegendő önmagában a Szentírás olvasása sem. Szent Jakab apostol is az ő levelében arra figyelmeztet minket, hogy nem elég hallgatni Isten Szavát, hanem azt teljesíteni is kell.
Azonban a másik egyoldalúságtól is óvakodnunk kell, a mai evangéliumi szakasz szerint. Manapság sokszor hallani, becsületes ember vagyok, nem okozok kárt másnak, mindenkin segítek, akin csak tudok. Igaz nem járok templomba, de azért sokszor jobb keresztény vagyok azoknál, mint akik mindig a templomba vannak. Erre válaszként Márta és Mária történetében Jézus mintha csak azt mondaná: valami egészen fontos dologról feledkezel meg, ami nélkül tetteid igazi tartalmukban nem mondhatók igazán értékeseknek.
Isten és az ember szeretete csak úgy lehetséges, ha hallgatsz az Úr szavára, ha bensődben figyelni tudsz rá. Ezért nem szabad azt gondolnunk, hogy Mária választása csupán a szemlélődő, a világtól elvonult szerzeteseké… Az igazság az, hogy bizonyos mértékig minden kereszténynek ezt kell választania, vagyis nem a tevékenységnek, hanem Isten szava hallgatásának és elmélyítésének kell adni az elsőbbséget, mert csak így lesz képes az ember arra, hogy az Evangéliumot élje akkor is, amikor az kemény áldozatba kerül…

Életünkben mennyi mindenért aggódunk, és mennyi dolog nyugtalanít minket, pedig elég volna csak Istenre, az egyetlen szükségesre figyelni. Szent Máté evangéliumában maga az Úr mondja: „Ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6,33). „Isten egyedül elég!” – mondta egykor Avilai Szent Teréz. Milyen sokszor hivatkozunk elfoglaltságainkra, hogy miattuk nem jut idő a napi imádságra, vasárnapi szentmisére, vagyis a legfontosabbra: Istenre.

Az Egyház azoknak a híveknek a gyülekezete, akik hallgatnak Isten Szavára. Akik számára természetes Mária magatartása, aki Jézus lábainál ül és hallgatja az ő szavait. Nemcsak ez természetes, hanem az is, hogy ezt minden másnál fontosabbnak tartja, minden más feladata, tevékenysége elé helyezi.
Minden vasárnap a keresztény ember arra hivatott, hogy találkozzon az Úrral és szavait hallgassa. Mindez legmélyebben a szentmisén való részvételben valósulhat meg, de az imádság és elmélkedés percei, a pihenés és a testvériesség pillanatai mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy megszenteljük az Úr napját. Ha a Szentlélek közreműködésével, az Atya szállást vesz az ember szívében, akkor testvéreinket is könnyebben fogjuk tudni szolgálni.

Könnyű félreérteni a mai evangéliumot, vigyázzunk: Urunk Jézus nem a szemlélődő (az Isten előtt elidőző, Benne megpihenő) és az aktív, a tevékeny életet állítja szembe egymással, nem a cselekvést ítéli el, vagy minősíti le, hanem arra akar figyelmeztetni, hogy a túlzó aktivitásban ne feledkezzünk meg az Istenről.
Ezzel összefüggésben idézhetjük, Szent Ferenc atyánknak Szent Antalhoz irt levelét, amelyben a testvérek teológiai képzésével kapcsolatosan elmondja legfőbb feltételét, ami abban áll, hogy az imádság és áhítat szellemét semmiképpen nem szabad kioltani, idézem a levelet: „Antal testvérnek, püspökömnek Ferenc testvér üdvöt kíván! Megelégedésemre szolgál, hogy a szent teológiából előadásokat tartasz a testvéreknek. Vigyázni kell azonban, hogy e stúdium során ki ne oltsd a szent áhítat és imádság szellemét, ahogy az regulánkban áll.” Hát, ha a teológiai, hittani tanulmányok kapcsán fenn áll a veszély, hogy megfeledkezzünk Istenről, akkor mennyivel inkább az egyéb tevékenységek végzése közben.

Az előző vasárnapon Jézus Krisztus így szólított minket cselekvésre az irgalmas szamaritánus történetének a végén: „Menj és cselekedj hasonlóképpen!” Vagyis a jót tenni kell, csak a fontos az, hogy jól tegyük a jót, azaz mindig Őrá figyelve. Az Úr attól a cselekvéstől óv, ami nincs vele átbeszélve, ami nem ráfigyelve történik, ahol a cselekvés leválik a Jézussal való kapcsolatunkról.
Ma felszólítást kaptunk arra, hogy hétköznapi tetteinket értékessé tegyük azáltal, hogy azokat az Úr Jézus tanításának fényében vigyük véghez, hogy azokat Jézus szavainak hallgatása előzze meg, kísérje és hassa át, mert csak így tudunk szert tenni olyan értékekre, amelyeket nem fogunk elveszíteni sohasem, s amelyek megmaradnak az örökéletre.
Hála Istennek ma is vannak Márták, akik aktívan szolgálnak, és vannak Máriák, akik imádkozva figyelnek Jézus szavaira. De bennünk is él, kell, hogy együtt éljen, egy fedél alatt, mindkettő: hiszen Isten néha azt kéri tőlünk, hogy legyünk Márták, akik szeretettel gondoskodnak másokról, néha viszont azt, hogy legyünk Máriák, akik szeretettel hallgatunk igéire, akik csendben le tudunk ülni lábai elé, Rá figyelve, Őt szemlélve.