Oldalak

A fejlécben látható kép az Esztelnek-Csángotelep iskolájának udvarán található keresztről készült.

hétfő, szeptember 01, 2014

„Az evangélium áldozatokat igényel”- Évközi 22. vasárnap - hanganyag

Krisztus követése olyan útvonal ma is, amelyet gyakran jelöl meg értetlenség, szenvedés, sőt üldöztetés és erőszakos halál, amit a keleti keresztények szomorú története napjainkban is alátámaszt. Senki se tápláljon hamis reményeket: ma, csakúgy, mint tegnap, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az árral szembe kell haladunk, ellentétben világunk gondolkodásmódjával.

vasárnap, augusztus 31, 2014

ESEMÉNYTÁR: Henri Boulad SJ - Az ember 3 személyiségzónája (2014.07.17.)

VATIKÁN: Úrangyala imádság Ferenc pápával - magyarul (2014.08.31)

A pápa telefonált egy iraki menekülttáborba

P. Ciro Benedettini, a Szentszék Sajtótermének igazgatóhelyettese megerősítést kapott Ferenc pápa titkárától, hogy a Zenit hírügynökség által augusztus 29-én közölt hír megfelel a valóságnak: Ferenc pápa augusztus 19-én, délelőtt telefonált egy iraki menekülttáborba, és beszélt Benoka atyával, aki egy Moszul melletti keresztény kisváros papja.

„Egy könnyekkel teli levél” – ez volt a címe annak az írásnak, amelyet Behnam Benoka atya juttatott el Ferenc pápának eléggé kalandos úton. A Zenit hírügynökséget tájékoztatva az iraki atya elmondta: kihasználta az alkalmat, hogy egy újságíró barátja jelen volt a pápai repülőgépen, amely Dél-Koreából visszahozta a Szentatyát Rómába. Barátjának küldte el a levelet Viber üzenetként, amelyet a Zenit újságírója írásban átnyújtott a pápának.

A levélben Behnam atya a Szentatyához, mint „irgalmas pásztorunkhoz” szól, és ezt írja:
„Behnam Benoka vagyok, Bartella, egy Moszul melletti kis keresztény város papja. A katolikus szeminárium rektor helyettese vagyok Ankawa városban. Ma azonban egy sátorban vagyok, amelyet orvosok és önkéntesek csoportjával állítottam fel, hogy segítsek az üldöztetéstől menekülő testvéreimnek”.

Az iraki pap elmagyarázza a pápának azt a tragikus helyzetet, amelyben keresztények százezrei élnek. „Szentatya, báránykáid helyzete nyomorúságos, meghalnak és éheznek, a te kicsinyeid félnek és már nem bírják tovább a szenvedést. Mi, papok, szerzetesek és szerzetesnők kevesen vagyunk, és attól félünk, hogy nem tudunk válaszolni gyermekeid és a mi gyermekeink testi-lelki igényeire”.

A pap háláját fejezi ki azért, hogy a pápa szüntelenül felhívást intéz a világhoz: érjen véget az iraki üldözött testvérek szenvedése. „Szeretném neked nagyon megköszönni, hogy mindig szívedben hordozol bennünket, tegyél fel minket az oltárra, ahol a szentmisét bemutatod, hogy Isten eltörölje bűneinket és irgalmazzon nekünk, és talán vegye el tőlünk ezt a kelyhet”.

A levél további félelmekről számol be és a pápa áldását kéri. „Könnyekkel a szememben írok, mert itt a siralom völgyében vagyunk vad farkas falkától körülvéve. Szentatya, félek, hogy elveszítem a te kicsinyeidet, főleg az újszülötteket, akik minden nap egyre gyengébbek, félek, hogy a halál némelyiküket magával ragadja. Küldd el áldásodat, hogy legyen erőnk előre haladni és ellenállni. Nagyon szeretlek téged, Behnam Benoka”.

Ferenc pápa nem váratott a válasszal. Visszatérése másnapján, augusztus 19-én délelőtt felhívta az iraki atyát és elmondta, hogy a levél mélyen meghatotta. A pápa köszönetét fejezte ki a menekülttáborban dolgozó önkénteseknek.

A telefonbeszélgetés során Bergoglio pápa ismételten leszögezte, hogy teljes mértékben támogatja az üldözött keresztényeket és közel áll hozzájuk. Megígérte, hogy továbbra is mindent megtesz szenvedésük enyhítéséért. Végül apostoli áldását adta, kérve az Úrtól a hitben való kitartás adományát az üldözött keresztények számára.

(vm)

„Az evangélium áldozatokat igényel”- Évközi 22. vasárnap

Nyárádremete - Szilveszter archívum
A bűn és annak következményei miatt a lelkiélet, a hitélet, a  vallásos élet, az Isten szolgálata, áldozattal, harccal, lemondással és önmagunk legyőzésével jár együtt, de „aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt” – ígéri az Úr. A mai vasárnap szentírási olvasmányaiban, Isten üzenete ezt akarja tudomásunkra adni, szívünkbe vésni.

Jeremiás próféta bánkódása annak az Isten által kiválasztott embernek mélységes gyötrelmét fejezi ki, akinek Isten szavát, Isten akaratát kell hirdetnie, s ezért mégis állandó üldözésben van része.
Ugyanis a legtöbbször a szövetség útjáról letért választott népet kell figyelmeztetnie, olykor meg kell dorgálnia. A prófétának rá kell mutatnia arra, hogyha nem hagynak fel a bűnös, az Istennel kötött szövetséghez való hűtlen életmóddal akkor a büntetés, a pusztulás következik. Ezzel pedig nem nyeri el a nép, még inkább a nép vezetőinek tetszését. Ez egyébként ma is így van: „Mond meg az igazat, s betörik a fejedet” – tartja a népi mondás.
Ahelyett, hogy komolyan vennék a próféta figyelmeztetését és bűnbánatot tartanának, mint annak idején Ninive népe, inkább üldözik a prófétát, el akarják hallgattatni. Ezek után a próféta nagy fájdalmában perlekedni kezd az Úristennel, odáig jut, hogy kijelenti: Isten rászedte, becsapta, hiszen szava hirdetése gyalázatára vált és csúfságára.
A szenvedéstől összetörten ki akarta vonni magát Isten akarata alól, nem akart tovább az Úr eszköze lenni, de érzi, hogy ez lehetetlen: „mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” – mondja a próféta.
Ez a titokzatos belső tűz, Isten szeretetének jele, ami meghódította, továbbá a ráruházott prófétai karizma arra készteti, hogy minden természetes hajlandósága, félelme ellenére folytassa hálátlan küldetését. Csodálatos példa ez arra, hogyan működik Isten hatalma egy gyönge teremtményben.
Kt. Még világosabb az evangélium tanítása: Jézus a rá váró kínszenvedésről beszél apostolainak, amelynek Jeremiás szenvedése csak halvány előképe. „Ettől kezdve – vagyis attól a pillanattól, hogy Péter apostol az Isten Fiának nevezte – Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie… megölik”. Péter a rá jellemző hevességgel azonnal reagál: Hogy lenne az megengedhető, hogy a Messiást, az élő Isten Fiát, üldözzék, és halálra adják?

Péter minden idők emberének gondolatait fejezi ki. Az emberi logika szerint minél nagyobb valaki, annál több sikert, több győzelmet kell aratnia, Istennek azonban nem ez a logikája. Jézus kijelenti, hogy szenvednie kell, mégpedig az Atya akaratából, s így kell megváltania a világot a bűntől.
Természetesen a "kell", korántsem valamilyen végzetre utal, hanem arra, hogy az Isten-ember, Jézus Krisztus felismerte Isten akaratát és azt maradéktalanul teljesíteni akarja. Ő nem a sors kényszeréből szenved és hal meg, hanem önszántából, értünk való szeretetéből. Egy alkalommal erre utalva mondja: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet… Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).
A szenvedés ellen tiltakozó Péter apostol heves elutasításban részesült: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak!”.

Félelmetes az ellentét e szavak és a Jézus Istensége és messiási mivolta megvallásakor hallott szavak között, amit a múlt vasárnap olvastunk föl. Akkor azt hallhatta, hogy „Boldog vagy Simon…”, és megkapta a főhatalmat és most: sátánnak nevezik és elutasítják.
Mindennek egyetlen oka van, Péter emberileg gondolkodva, elképzelhetetlennek tartja Jézus szenvedését és halálát. Neki könnyebb elismerni Jézusban az Isten Fiát, mint elfogadni azt, hogy gonosztevőként kivégzik. Aki azonban megbotránkozik a keresztben, magában Jézusban botránkozik meg. Aki elutasítja a kínszenvedést, őt utasítja el, mert Krisztus maga a megfeszített.
Aki követni akarja Krisztust, annak nemcsak az ő keresztjét, hanem saját magáét is el kell fogadnia. Jézus figyelmeztetni akarja tanítványait: ne ringassák magukat ábrándokban, ne gondolják, hogy követése elképzelhető a kereszthordozás nélkül. A bűn óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára. 

A kereszt, mint tárgy, és mint kiterjesztett, átvitt értelemben szemlélt fogalom, a legszorosabban Krisztushoz tartozik, az ő legszemélyesebb ügye. Krisztus nélkül a kereszt elveszíti szimbolikus jelentését, és értelmezhetetlen. Az ezzel kapcsolatos tanítás így hangzik: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem" (Mk 8,34). Nem azt mondja, hogy az én keresztemet hordozzátok: mindenki a sajátját élje át és kövesse őt.
„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket – írja Szent Pál apostol –, adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul”(Róm 12,1). A keresztény nem hordhatja kényszerből a keresztjét, hanem önként, szeretettel kell fogadnia, hogy Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért „élő és szent” áldozat legyen.
Ez azonban a gondolkodásmód gyökeres átalakulása által lehetséges csak: Isten logikája szerint kell gondolkodni, hogy így felismerjük, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a tökéletes előtte, és a szenvedés láttán ne botránkozzék.

Elmondhatjuk, hogy Krisztust követni, az ő tanítványának lenni öntudatos elkötelezettséget jelent ma is. Erre maga Jézus mutat rá a mai evangéliumi szakaszban: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem." A bűn óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára.

Jézus tanítását visszhangozza Szent Pál a római keresztényeknek írt levelében, amikor arra buzdítja őket, hogy ne hasonuljanak a világhoz, amely semmit se akar tudni Istenről, hanem egész életük legyen Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért Istennek tetsző „élő és szent” áldozat.
Krisztus követése olyan útvonal ma is, amelyet gyakran jelöl meg értetlenség, szenvedés, sőt üldöztetés és erőszakos halál, amit a keleti keresztények szomorú története napjainkban is alátámaszt. Senki se tápláljon hamis reményeket: ma, csakúgy, mint tegnap, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az árral szembe kell haladunk, ellentétben világunk gondolkodásmódjával.

Erre utalva mondta pénteken, augusztus 29-én a Szentatya, Ferenc pápa Jorge Hernandez gázai plébánosnak: „Az evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér, különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!”
Ez az áldozat vállalás tükröződik például a pénteken ünnepelt, és mindannyiunk előtt jól ismert Keresztelő Szent János vértanúságában. Krisztus előfutára a következetességet választotta, amikor tanúságot tett Isten Bárányáról, előkészítve útját. Halállal fizetett az erkölcsösség és az igazság iránti szeretetéért és az a melletti kiállásáért.

Keresztelő Szent János példája nyomán az Úr számos tanítványa vallotta meg hitét élete feláldozásával, gondolhatunk itt nemcsak azokra, akik az ősegyházban haltak vértanúhalált, hanem azokra is, akik az elmúlt század keresztényellenes rendszereiben névtelenül feláldozták életüket Krisztus iránti szeretetükért, vagy a napjainkban üldözött keresztényekre, legyen szó akár Irakról vagy a többi keleti országokról, ahol ma is kockázatos kereszténynek lenni, olykor vértanúsággal jár.
Igen, a világkülönböző részein ma is sokan szenvednek az evangéliumért. Kötelességünk, hogy emlékezzünk a hit nagy tanúira, akik korunkban is szenvedtek és szenvednek hitükért, életpéldájukat kövessük, és ugyanakkor imádkozzunk azokért, akiket ma is üldöznek, hitükért, vallásos meggyőződésükért.
Kérjük Máriát, a boldogságos Szűzanyát, hogy a hitvallók és vértanúk Királynője segítségével az üldözöttek és mi magunk is legyünk erősek az élet nehézségei közepette, azokat Krisztussal egységben éljük meg a magunk és a világ üdvösségéért.

szombat, augusztus 30, 2014

Valódi értéked... Imre atya írása

A kép forrás helye itt érhető el
Isten segítségével a nyár egy nagy részét otthon tölthettem. Jól esett egy év után ismét barátokkal, ismerősökkel és paptestvérekkel találkozni. Szinte megittasodva szívtam újfent magamba megbecsülésüket, szeretetüket és bizalmukat. Megint csak azt éreztem, amit már annyiszor kifejeztem: ez a fenti három, egymás megbecsülése, a kölcsönös szeretet és a felénk áradó bizalom minden pénznél, hírnévnél és karriernél fontosabb!

Téged is meglátogattalak. Egy pohár bor mellett sokáig beszélgettünk. Ezúttal nagyon lehangolt voltál. Elmondtad, hogy emberi méltóságodban nagyon megsértettek. Egy eddig barátodnak vélt valaki hátba támadott. Rólad – minden jel szerint – rossz szándékkal valótlant állított, és olyasmit is kifecsegett, amely eddig kettőtök féltett titka volt... Valamiért bosszút akart rajtad állni...
Te pedig emiatt most nem tudsz talpra állni...

Átéreztem minden szavadat, hisz magam is nem egyszer mentem ilyen fázison keresztül...

Beszélgetés közben eszembe jutott – s azonnal el is mondtam Neked – egy ismert amerikai professzor esetét, aki egy alkalommal az egyik szemináriumán 200 tagú hallgatóságának egy 20 dolláros bankjegyet mutatott.
- Kinek adjam? – kérdezte.
A teremben mindenki felemelte a kezét.
Erre a professzor vette a bankjegyet és összegyűrte. Majd ismét feltette a kérdést:
- Ki kéri még mindig?
Minden kéz a magasba lendült.
Erre vette a bankjegyet, földre dobta, rátaposott, bepiszkította. Majd azt kérdezte újfent:
- Ki szeretné ezután is?
Ezúttal is minden hallgató felnyújtotta a kezét.
- Tudják, uraim és hölgyeim, hogy miért akarják továbbra is ezt az összegyűrt, összetaposott és bepiszkított bankjegyet? Mert annak most is változatlanul ugyanaz az értéke, mint első pillanatban.
Azt mondom hát önöknek, mindig és minden körülmények között legyenek tudatában annak, hogy egy megfizethetetlen belső értékük van! És ez az egyedüli, amit önöktől soha és senki el nem vehet!

A tanulság mindannyiunknak szól.

Hányszor esünk a földre – vétlenül, csak mert emberi természetünk gyenge...
Hányszor ismerjük fel a jót, mégis valamilyen bennünk lakó belső sötét gyönyör miatt a rosszat tesszük...
Hányszor érezzük magunkat rossznak, gyűrött bankjegynek, mert bár a legjobbat akartuk, hozott döntéseink egyike-másika mégis rosszul sült el...
Hányszor találjuk magunkat értéktelennek, mert másnak – legalább is látszólag – több tehetsége és több sikere van, mint nekünk...

Hányszor taposnak ránk, mint bankjegyre, noha vétlenek vagyunk, csak azért, mert valakinek vagy valakiknek az útjában állunk...
Hányszor beszélik ki hibáinkat csak azért, hogy mások megbecsülését és bizalmát elveszítsük...
Hányszor terjesztenek rólunk valótlant, csak azért, mert irigylik látszólagos sikereinket, és hogy a hírverők nagyobbaknak, jobbaknak látsszanak...
Hányszor csapnak be bennünket, hányszor használják ki érzelmeinket, majd dobnak el bennünket csak azért, mert érdekük így kívánja...

Hányszor piszkítanak be bennünket, és férkőznek közelünkbe olyanok, akik számítók, hamisak, képmutatók és méltatlanok a bizalmunkra, csak azért, hogy rajtunk, mint létrán előbbre jussanak...
Hányszor magyarázzák félre legjobb szándékainkat is, csak azért, hogy terveinket és álmainkat keresztülhúzhassák...
Hányszor élnek vissza bizalmunkkal, csak azért, hogy önös hasznot húzzanak belőlünk...
Hányszor tepernek földre bennünket elleneink, csak azért, hogy rajtunk áthághassanak és hatalmi vágyukat kiélhessék...

Ilyenkor csak egy a fontos: megőrizni belső értékünk tudatát!

Jézus Urunk is ugyanezt tette: az őt arcul ütő poroszlónak öntudatosan azt mondta: »Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?« (Vö. Jn 18,23).
És, ha megfigyeljük, mindenkit egyformán szeretett: férfit és nőt, gyermeket és aggot, igazat és bűnöst egyaránt.
Mert szerinte az embert mindig belső, Isten adta értéke szerint kell szeretni és elfogadni, és nem helyzete, társadalmi állapota vagy azon körülmények alapján, amelyekbe a szerencse emelte.

Ne feledd hát semmiféle körülmények között, hogy van egy belső értéked.
Egy olyan kincsed, egy olyan drágaköved, amelyet senki nem vehet el Tőled, és amelyen semmiféle esemény karcot nem ejthet!

Vigyázz hát rá!
 
Stuttgart, 2014-08-30.

Én nem lopni akartam, csak szerezni...



Zsák ürítés
Egy elégé hosszú, fárasztó szombati nap vége felé (19:35 órakor), miután már jóemberek jóvoltából a szomjamat is sikerült oltanom, s amint éppen ráteszem az i betűre a pontot, akarom mondani a sarjú boglyára az utolsó adag sarjút, és azon gondolkodom, hogy még hátra van a templom díszítése…

Egyszer csak a telefonom illegális behatolót jelez a kolostor területére, pontosabban a kukoricásba… 

Hagyva gereblyét és villát, szaladok szemügyre venni a betolakodót, aki nem más, mint a falu, matuzsálem korú roma hölgye… Annyira el volt foglalva a termés, a tejes kukorica begyűjtésével, hogy észre sem vette, hogy én is ott vagyok. Természetesen biztosra akart menni, s nem akart selejtet cipelni a zsákjába, ezért előbb megkóstolta a kukoricát, hogy lássa alkalmas-e a fogyasztásra…

Érdekes a kukoricatörésnél nem használt botot...
Amikor megpillantott engem is, annak rendje, s módja szerint illedelmesen köszönt…
Majd tudomásomra adta, hogy akart engedélyt kérni a szüretre, hisz sokáig ott ült a templom előtt, de mivel nem látott (gondolom úgy értette, hogy csendes volt a kolostor udvara), s a türelme is fogytán volt, ezért úgy gondolta nyugodtan végre hajthatja szándékát…

Amikor nem dicsértem tettéért, és lopásnak neveztem cselekedetét, akkor kikérve magának, azt mondotta, hogy ő nem lopni akart, csak szerezni… Arra már nem volt türelmem megkérdezni, hogy akkor mit ért a lopás alatt…

Természetesen a „szerzeményt” lerakva kellett távoznia és mondanom se kell, hogy nem volt megelégedve a dolgok végkimenetelével…

péntek, augusztus 29, 2014

Miért füllentenek a nők?

A varrónő egy nap a folyó mellett üldögélt és varrogatott, s hirtelen a gyűszűje beleesett a folyóba. Sírni kezdett, mire megjelent az Úr és megkérdezte: „Miért sírsz?”
A varrónő elmondta, hogy a gyűszűje beleesett a vízbe, pedig szüksége lenne rá a megélhetéshez.
„Az Úr lebukott a víz alá, majd megjelent egy aranygyűszűvel.
„Az a te gyűszűd?” - kérdezte.
A varrónő azt válaszolta: „Nem.”
Az Úr ismét lebukott és felhozott egy ezüstből készült gyűszűt.
„Ez a te gyűszűd?” - kérdezte újra.
A varrónő ismét azt válaszolta: „Nem.”
Aztán az Úr újra lebukott és felhozott egy fagyűszűt.
„Ez te gyűszűd?” - kérdezte az Úr.
A varrónő azt válaszolta, „Igen.”
Az Úr nagyon megörült a varrónő őszinteségének és odaadta neki mindhárom gyűszűt és a varrónő nagyon boldogan tért haza.

Nem sokkal később a varrónő a férjével sétálgatott a folyóparton, mire az hirtelen megbotlott és beleesett a vízbe. A nőismét sírni kezdett, az Úr újra megjelent és megkérdezte: „Miért sírsz?”
„Ó, Atyám, a férjem beleesett a vízbe!”
Az Úr lement a víz alá és felhozta Mel Gibsont.
„Ő a férjed?” - kérdezte.
„Igen” - mondta a varrónő.
Az Úr dühös lett. „Hazudtál! Ez nem igaz!”
A varrónő ezt válaszolta: „Ó, kérlek bocsáss meg nekem, Uram. Ez egy félreértés. Tudod, ha nemet mondtam volna Mel Gibsonra, te felhoztad volna Tom Cruise-t. Aztán ha őrá is nemet mondtam volna, felhoztad volna végül a férjemet. Aztán mikor igent mondtam volna rá végül, nekem adtad volna mindhármukat. Uram, én egy szegény asszony vagyok, nem tudok három férjről gondoskodni, mindössze ezért mondtam igent Mel Gibsonra.”

Ferenc pápa fogadta a gázai plébánost, P. Jorge Hernandez argentin misszionáriust

A pápai kihallgatás után a Megtestesült Ige Intézetének misszionáriusa interjút adott a Vatikáni Rádiónak.

Elmondta, hogy nagy kegyelmet jelent a gázai keresztény közösség számára Ferenc atya lelki közelsége. A háború idején is mindig kinyilvánította együttérzését: e-mailt küldött, amit azonnal lefordítottak arabra, és amit a hívek rendkívül nagyra értékeltek és megköszöntek. Ezekben a nehéz pillanatokban óriási vigasztalást, megkönnyebbülést jelent a pápa közelsége. „Most, hogy személyes találkozásra hívott minket, még jobban érezzük közelségét, szavát, bátorítását, hogy legyünk a gázai föld sója”.

A pápa a megbeszélés során a következőket mondta: „Az evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér, különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!” Ezek voltak azok a szavak, amelyek különösen nagy hatást gyakoroltak az argentin misszionáriusra.

Ferenc pápa tudja, hogy kis nyájról van szó: két millió lakos közül mindössze 1300 a keresztények száma, a katolikusok 136-an vannak. Természetesen nagyon jók a kapcsolatok a katolikusok és az ortodoxok között – mondta P. Hernandez, gázai plébános. Nem teszünk különbséget, ez már köztudott.

Arra a kérdésre, hogy Ferenc pápa béke iránti elkötelezettségét hogyan érzékelik a nem keresztények, az argentin misszionárius a következőket válaszolta:

„Egy életre szóló elkötelezettség, egzisztenciális és konkrét: a pápa azt mondja, hogy a béke lehetséges, hogy mind a két nép élhet békében, tanúságot téve a Béke Fejedelméről, Jézus Krisztusról. Ferenc pápa szentföldi zarándoklatának gyümölcseit már most látjuk, és a jövőben is látni fogjuk: meghódította az emberek szívét, jó szóval fordult mindkét államhoz és ez számunkra egy óriási kegyelem”.

A gázai plébános annak a reményének adott hangot, hogy a tűzszünet tartós és hosszú lesz, örökké tart. Elég, ha a két nép szenvedésére tekintünk. Abszolút szükség van arra, hogy mindenki megértse: a háborúnak nincsenek nyertesei. Mindkét fél megfizeti a háború következményeinek árát, ki így, ki úgy. Alapvetően azonban a háborúnak csak vesztesei vannak.

P. Hernandez, gázai plébános a következő felhívással fordult a Vatikáni Rádió hallgatóihoz, saját népéhez:

„Mindenekelőtt törekedjenek az igazságosságon alapuló béke építésére. A béke lehetséges, a béke áldozathozatalt kíván, igényli, hogy elismerjük egymást. A béke lehetséges. Főleg a keresztények számára. Mi keresztények vagyunk, a Béke Fejedelmének követői Jézus Krisztus földjén: gondoljunk Izraelre, Palesztinára. Legyünk erősek és szilárdak a tanúságtételben, amelyet Jézus Krisztus kér tőlünk, aki azt akarja, hogy ott, Izraelben és Palesztinában legyünk tanúi” – mondta P. Hernandez, majd köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik a gázai hívekhez közel álltak.

Főleg a betegekre gondolt, akik szenvedéseiket ezért a békéért ajánlották fel. A gázai keresztények is imádkoznak mindazokért, akik értük imádkoznak mind a szentmisében, mind a rózsafüzér elimádkozásával, mind az Oltáriszentség imádásakor – tette hozzá P. Hernandez argentin misszionárius, gázai plébános.

(vm)
Forrás: Vatikáni Rádió

csütörtök, augusztus 28, 2014

Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok!

VATICAN: AUDIENCIA - Ferenc pápa tanítása (2014.08.27.)

A romániai árvaházból a Közép-európai Egyetemig

Sándor Rudolf gyerekkorában majdnem meghalt. Valójában akkor született meg. 


Rudolf 1984-ben, Székelyföldön született, egy piciny, többségében magyarok lakta faluban, Gergyóalfaluban. Mérhetetlen szegénységbe született, ahol szinte a dolgok természetes menetéhez tartozott, hogy összeszed valamilyen betegséget. Neki a fertőző TBC jutott, amelyet ráadásul a román egészségügyi rendszer nem igazán tudott kezelni. 

A fiú háromévesen került a fertőző betegek maroshévízi intézetébe. Szülei elhagyták a beteg gyereket. Az árván hagyott fiú négyévesen került egy mamutintézménybe, a hírhedt román „gyerekvédelem" egyik fellegvárába Hargita megyébe. Itt hatszáz hasonló sorsú óvodás és iskolás gyerek élt. Egyazon épületben volt az ebédlő, a raktár, az osztály- és hálótermek, így a gyermekek életüknek nagy részét egymással összezárva töltötték megszabott keretek között.

– Egyformák voltunk, mindannyian árva, elhagyott fiatalok.

A folytatás itt olvasható.

szerda, augusztus 27, 2014

A világháborúk hőseire emlékeztek Úz-völgyében - Erdély. Ma oldaláról

Az első és második világháború Úz-völgyi harcainak hőseiről idén augusztus 26-án is megemlékeztek a helyszínen. Ezúttal is számos zarándok vett részt, köztük hagyományőrző egyesületek, huszárok, lovagrendek tagjai, nemcsak Székelyföldről, Erdélyből, hanem Magyarországról és Kárpátaljáról is. Az ünnepi ökumenikus istentiszteleten Szabó Lajos római katolikus kanonok-plébános és Bucsi Zsolt református lelkész prédikált, mindketten a hit megőrzésének szükségességét, a gyökereinkhez való ragaszkodás és az őseinkről való megemlékezés fontosságát hangsúlyozták.

Az istentisztelet után Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket, majd Szőts Dániel nyugalmazott orvos, egykori honvéd, aki részt vett az 1944-es Úz-völgyi csatában. A veterán szerint, bárhol éljen a magyar, segítenie kell egymást, és ez történt a világháborúk idején is, hiszen felvidékiek, kárpátaljaiak is vívtak itt honvédő csatát. Külön tiszteletet érdemelnek azok a családok, akik még a háború befejezése előtt, miközben még dörögtek az ágyúk, szekérrel eljöttek, hogy méltóképpen eltemethessék halottaikat, jelentette ki.



Jelen volt az eseményen Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is, aki megkoszorúzta az emlékművet. Mint nyilatkozta, őseinkről méltóképpen meg kell emlékezni, ezért évről évre el kell ide jönni.

– Bízom benne, hogy az évek során rendeződni fog a vita Bákó megyével e terület kapcsán, például az ifjúsági tábor ügyében, az itt elvezető utat pedig járhatóvá tudjuk tenni, így pedig Úzvölgye kiemelt zarándokhellyé válhat, ahol találkozik a természet és a történelem. Remélem, az idei zarándokok még visszatérnek ide, és legközelebb még hoznak magukkal másokat is. Legtöbben Hargita és Kovászna megyéből jönnek leróni kegyeletüket, de más megyékből, országokból is, ami által szélesebb körű összefogás jöhet létre – mondta a megyeelnök.

A megemlékezés alkalmával emléklapokat adtak át az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjainak, a szentivánlaborfalvi kórus pedig katonadalokat adott elő. Az eseményen jelen volt Illésfalvi Péter hadtörténész, a magyar Honvédelmi Minisztérium munkatársa, valamint Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja is.

Közlemény
Forrás: Erdély Ma