Oldalak

csütörtök, május 21, 2015

Élő közvetítés 8 órától. Élőben a Csíksomlyói pünkösdi búcsú - 2015

Megválasztották a ferencesek új miniszter generálisát

fr. Michael Anthony Perry
Az Assisiben ülésező ferences nagykáptalanon, május 21-én hat évre miniszter generálissá választották az amerikai Michael Anthony Perryt, aki az utóbbi két évben már ebben a tisztségben szolgálta a kisebb testvéreket. Ő Szent Ferenc 121. utóda a rend élén. A miniszter generálisnak mindig kettős a feladata: spirituális és adminisztratív vezető kell legyen.

A ferencesek a rendi előírások értelmében mindig hatévente tartanak tisztújítást, de két éve Ferenc pápa központi szolgálatra hívta meg José Rodriguez Carballo akkori miniszter generálist, és a hátralevő két esztendőre vikáriusát, Perry atyát választották meg rendfőnöknek.

Az amerikai szerzetes 1954-ben, Indianapolisban született. Korábban az ottani Jézus Szívéről nevezett provincia tagjaként a novíciusok és a növendékek képzésével foglalkozott, majd provinciálisa volt, illetve tíz évig missziós és segélyezési munkát végzett a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Az amerikai püspöki konferenciának is munkatársa volt. Vallási antropológiából, filozófiatörténetből van tudományos fokozata.

„Látszott már az előkészületek során, hogy Perry atyának nagy támogatottsága van a káptalan résztvevői között. Elsöprő többséggel, már az első fordulóban megválasztottuk” – mondta a Ferences Sajtóközpontnak Dobszay Benedek, a Magyarok Nagyasszonya Rendtartomány provinciálisa.

A kisebb testvérek, vagyis a ferences rend közel 14 ezer tagjának képviseletében 127 szavazati joggal bíró szerzetes vesz részt a gyűlésen. Nagy többségük, mintegy százan a világ valamely részéből érkezett provinciálisok, tizennégyen az úgynevezett független kusztódiák vezetői, nyolc laikus testvér egy-egy nagy földrajzi egységet képvisel. A rend korábbi vezetése, valamint néhány központi rendi intézmény első emberei is tagjai a választó testületnek.

A központi vezetés további tagjait a következő két napban választják meg. A vikárius generálisra május 22-én, a nyolctagú tanácsadó testületre, vagyis a definitor generálisokra pedig május 23-án adják le szavazataikat.

A nagykáptalant hagyományosan mindig pünkösdhöz kapcsolódóan és általában a rend bölcsőjét jelentő Assisiben, a Porciuncula-kápolna szomszédságában tartják. A káptalanon résztvevők pünkösd keddjén Rómába zarándokolnak, ahol fogadja őket Ferenc pápa, aki – mint már annak számtalanszor tanújelét adta – Szent Ferenc kisebb testvéreit különösen is közel érzi a szívéhez.

Szerdahelyi Csongor - Ferences Sajtóközpont 
Az Assisiben ülésező ferences nagykáptalanon, május 21-én hat évre miniszter generálissá választották az amerikai Michael Anthony Perryt, aki az utóbbi két évben már ebben a tisztségben szolgálta a kisebb testvéreket. Ő Szent Ferenc 121. utóda a rend élén. A miniszter generálisnak mindig kettős a feladata: spirituális és adminisztratív vezető kell legyen.
Vissza a nyitó oldalra
Perry 2
A ferencesek a rendi előírások értelmében mindig hatévente tartanak tisztújítást, de két éve Ferenc pápa központi szolgálatra hívta meg José Rodriguez Carballo akkori miniszter generálist, és a hátralevő két esztendőre vikáriusát, Perry atyát választották meg rendfőnöknek.
Az amerikai szerzetes 1954-ben, Indianapolisban született. Korábban az ottani Jézus Szívéről nevezett provincia tagjaként a novíciusok és a növendékek képzésével foglalkozott, majd provinciálisa volt, illetve tíz évig missziós és segélyezési munkát végzett a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Az amerikai püspöki konferenciának is munkatársa volt. Vallási antropológiából, filozófiatörténetből van tudományos fokozata.
„Látszott már az előkészületek során, hogy Perry atyának nagy támogatottsága van a káptalan résztvevői között. Elsöprő többséggel, már az első fordulóban megválasztottuk” – mondta a Ferences Sajtóközpontnak Dobszay Benedek, a Magyarok Nagyasszonya Rendtartomány provinciálisa.
A kisebb testvérek, vagyis a ferences rend közel 14 ezer tagjának képviseletében 127 szavazati joggal bíró szerzetes vesz részt a gyűlésen. Nagy többségük, mintegy százan a világ valamely részéből érkezett provinciálisok, tizennégyen az úgynevezett független kusztódiák vezetői, nyolc laikus testvér egy-egy nagy földrajzi egységet képvisel. A rend korábbi vezetése, valamint néhány központi rendi intézmény első emberei is tagjai a választó testületnek.
A központi vezetés további tagjait a következő két napban választják meg. A vikárius generálisra május 22-én, a nyolctagú tanácsadó testületre, vagyis a definitor generálisokra pedig május 23-án adják le szavazataikat.
A nagykáptalant hagyományosan mindig pünkösdhöz kapcsolódóan és általában a rend bölcsőjét jelentő Assisiben, a Porciuncula-kápolna szomszédságában tartják. A káptalanon résztvevők pünkösd keddjén Rómába zarándokolnak, ahol fogadja őket Ferenc pápa, aki – mint már annak számtalanszor tanújelét adta – Szent Ferenc kisebb testvéreit különösen is közel érzi a szívéhez.
- See more at: http://www.ferencesek.hu/megvalasztottak-a-ferencesek-uj-minisztergeneralisat/#sthash.ltAozuhz.dpuf
Az Assisiben ülésező ferences nagykáptalanon, május 21-én hat évre miniszter generálissá választották az amerikai Michael Anthony Perryt, aki az utóbbi két évben már ebben a tisztségben szolgálta a kisebb testvéreket. Ő Szent Ferenc 121. utóda a rend élén. A miniszter generálisnak mindig kettős a feladata: spirituális és adminisztratív vezető kell legyen.
Vissza a nyitó oldalra
Perry 2
A ferencesek a rendi előírások értelmében mindig hatévente tartanak tisztújítást, de két éve Ferenc pápa központi szolgálatra hívta meg José Rodriguez Carballo akkori miniszter generálist, és a hátralevő két esztendőre vikáriusát, Perry atyát választották meg rendfőnöknek.
Az amerikai szerzetes 1954-ben, Indianapolisban született. Korábban az ottani Jézus Szívéről nevezett provincia tagjaként a novíciusok és a növendékek képzésével foglalkozott, majd provinciálisa volt, illetve tíz évig missziós és segélyezési munkát végzett a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Az amerikai püspöki konferenciának is munkatársa volt. Vallási antropológiából, filozófiatörténetből van tudományos fokozata.
„Látszott már az előkészületek során, hogy Perry atyának nagy támogatottsága van a káptalan résztvevői között. Elsöprő többséggel, már az első fordulóban megválasztottuk” – mondta a Ferences Sajtóközpontnak Dobszay Benedek, a Magyarok Nagyasszonya Rendtartomány provinciálisa.
A kisebb testvérek, vagyis a ferences rend közel 14 ezer tagjának képviseletében 127 szavazati joggal bíró szerzetes vesz részt a gyűlésen. Nagy többségük, mintegy százan a világ valamely részéből érkezett provinciálisok, tizennégyen az úgynevezett független kusztódiák vezetői, nyolc laikus testvér egy-egy nagy földrajzi egységet képvisel. A rend korábbi vezetése, valamint néhány központi rendi intézmény első emberei is tagjai a választó testületnek.
A központi vezetés további tagjait a következő két napban választják meg. A vikárius generálisra május 22-én, a nyolctagú tanácsadó testületre, vagyis a definitor generálisokra pedig május 23-án adják le szavazataikat.
A nagykáptalant hagyományosan mindig pünkösdhöz kapcsolódóan és általában a rend bölcsőjét jelentő Assisiben, a Porciuncula-kápolna szomszédságában tartják. A káptalanon résztvevők pünkösd keddjén Rómába zarándokolnak, ahol fogadja őket Ferenc pápa, aki – mint már annak számtalanszor tanújelét adta – Szent Ferenc kisebb testvéreit különösen is közel érzi a szívéhez.
- See more at: http://www.ferencesek.hu/megvalasztottak-a-ferencesek-uj-minisztergeneralisat/#sthash.ltAozuhz.dpuf
Az Assisiben ülésező ferences nagykáptalanon, május 21-én hat évre miniszter generálissá választották az amerikai Michael Anthony Perryt, aki az utóbbi két évben már ebben a tisztségben szolgálta a kisebb testvéreket. Ő Szent Ferenc 121. utóda a rend élén. A miniszter generálisnak mindig kettős a feladata: spirituális és adminisztratív vezető kell legyen.
Vissza a nyitó oldalra
Perry 2
A ferencesek a rendi előírások értelmében mindig hatévente tartanak tisztújítást, de két éve Ferenc pápa központi szolgálatra hívta meg José Rodriguez Carballo akkori miniszter generálist, és a hátralevő két esztendőre vikáriusát, Perry atyát választották meg rendfőnöknek.
Az amerikai szerzetes 1954-ben, Indianapolisban született. Korábban az ottani Jézus Szívéről nevezett provincia tagjaként a novíciusok és a növendékek képzésével foglalkozott, majd provinciálisa volt, illetve tíz évig missziós és segélyezési munkát végzett a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Az amerikai püspöki konferenciának is munkatársa volt. Vallási antropológiából, filozófiatörténetből van tudományos fokozata.
„Látszott már az előkészületek során, hogy Perry atyának nagy támogatottsága van a káptalan résztvevői között. Elsöprő többséggel, már az első fordulóban megválasztottuk” – mondta a Ferences Sajtóközpontnak Dobszay Benedek, a Magyarok Nagyasszonya Rendtartomány provinciálisa.
A kisebb testvérek, vagyis a ferences rend közel 14 ezer tagjának képviseletében 127 szavazati joggal bíró szerzetes vesz részt a gyűlésen. Nagy többségük, mintegy százan a világ valamely részéből érkezett provinciálisok, tizennégyen az úgynevezett független kusztódiák vezetői, nyolc laikus testvér egy-egy nagy földrajzi egységet képvisel. A rend korábbi vezetése, valamint néhány központi rendi intézmény első emberei is tagjai a választó testületnek.
A központi vezetés további tagjait a következő két napban választják meg. A vikárius generálisra május 22-én, a nyolctagú tanácsadó testületre, vagyis a definitor generálisokra pedig május 23-án adják le szavazataikat.
A nagykáptalant hagyományosan mindig pünkösdhöz kapcsolódóan és általában a rend bölcsőjét jelentő Assisiben, a Porciuncula-kápolna szomszédságában tartják. A káptalanon résztvevők pünkösd keddjén Rómába zarándokolnak, ahol fogadja őket Ferenc pápa, aki – mint már annak számtalanszor tanújelét adta – Szent Ferenc kisebb testvéreit különösen is közel érzi a szívéhez.
- See more at: http://www.ferencesek.hu/megvalasztottak-a-ferencesek-uj-minisztergeneralisat/#sthash.ltAozuhz.dpuf

vasárnap, május 17, 2015

Égni kell annak, aki gyújtani akar... Imre atya írása

Szilveszter fotó archívum
Legutóbbi konferenciánk után ismét a gyalogos zónán kellett keresztül mennem a stuttgarti belvárosban. Az egyik épület sarkán gyertyetengerre lettem figyelmes. Valakik valaminek a kapcsán vagy emlékére rengeteg különböző nagyságú gyertyát rakosgattak a földre. Hogy miért, nem kérdeztem. Talán így akartak protestálni a készülő stuttgarti ultramodern főpályaudvar ellen...

Nekem azonban azonnal valami más jutott eszembe.

A gyertyák egy része azokra a szülőkre – köztük az enyéimre – emlékeztetett, akik magukat egészen a gyermekekért és a családért áldozták fel. Egy egész életen át égtek értük, adtak nekik meleget és fényt. Valamikor kialszik ugyan életük lángja, de tudom, soha nem fogják megbánni, hogy a családért égtek el!

Más gyertyák azokra az emberekre emlékeztettek, akik egész életükön át másokat tanítottak és neveltek. Ez volt élethivatásuk. Szépen ég a lángjuk, messzire világít fényük, de életük gyertyája hamar elfogy. Csodálom őket, hogy mindezek tudatában is képesek arra, hogy életüket áldozzák – másokért!

Ismét más gyertyák azokra az emberekre emlékeztettek, akik munkájukat hivatásként végzik. Ahol csak dolgoznak, ott az odaadás szellemében teszik, világítanak és ragyognak, így lesz általuk melegebb a világ. Őket is éri rossz idő, szél és vihar, néha ők is vágynak egy kis pihenésre. Megkísérti talán az a gondolat is, hogy legjobb lenne nem égni már... De a másik pillanatban tudják, hogy akkor ez már nem az ő életük lenne!

Este, amikor hazaérkeztem, s a gyertyák emléke még elevenen égett bennem, azt olvastam a Szentírásban: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (vö. Jn 15,13) Azóta még jobban megértettem Isten és az Ő barátainak a titkát...

Ma pedig éppen azt olvasom: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” (vö. Mt 16,25)

És ismét a gyertyákra gondolok, amelyek – miközben vidáman égnek – önmagukat elemésztik, de nem bánják, mert így találnak önmagukra, életük értelmére.

Milyen nagy szükség lenne közösségeinkben ilyen gyertyákra!

Stuttgart, 2015-05-09.

Értük szentelem magam… - Húsvét 7. vasárnapja

Brassói ferences templomban
Kedves Testvérek!

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból hallhattuk, hogy az Úr Jézus, mielőtt elválna az apostoloktól, hogy a kereszthalálba induljon, az Atya oltalmába ajánlja őket, mert tudja, hogy az apostolokat veszély és ellenséges magatartás várja a „világ” részéről.
Itt természetesen nem arról a világról van szó, amely – minthogy Isten teremtménye – önmagában jó, hanem a sátán által uralt bűn világáról.
Ezért a kétezer évvel ezelőtt elhangzott szavak - térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az Evangéliumban! (Mk 1,15) - még ma is visszhangzanak az emberi szívekben.
Embervoltunk helyes kiteljesedésével az egyházon kívül szinte más nem is foglalkozik. Gyakran a szülők is, miközben anyagilag mindent megadnak, a véletlenre, vagy éppen az Úr Jézus által használt kifejezéssel élve: az e világra bízzák gyermekeik nevelését.
A mai társadalmi helyzetben pedig azt látjuk, hogy az emberek figyelmét, érdeklődését uraló hírközlő eszközök, sőt a különböző, országos és uniós politikai erők intézményesen ássák alá a keresztény erkölcsi értékeket, a keresztény gyökerekkel rendelkező Európában.
Ilyen körülmények között nem könnyű talpon maradni és a jézusi tanítás, a jézusi normák szerint élni. Mert lehet, hogy tudom, mit kellene tenni hitem, meggyőződésem, elveim szerint, de valahogy a hangosabb, az erőszakosabb ideológia legyőzi akaratomat, és bár keresztény vagyok, mégis úgy élek, mint a világ fiai, akik semmibe veszik Krisztus Urunk tanítását.
A mai ember számára alig egy-két parancs maradt meg a tízből, amit Isten az embernek adott és a szívébe vésett, hogy segítségével könnyebben eligazodhasson az életben, a mennyei hazafelé vezető úton. Jóformán csak a "ne lopj" és a "ne hazudj" megsértése teszi az embert szabálytalanná, magatartását kifogásolhatóvá, de ezeket is ki lehet játszani, hiszen mindig akad egy-egy kiskapu, amin keresztül lépve, lelkiismeretünket megnyugtatjuk.
Ám a keresztény egyszerűen nem simulhat bele a kis hazugságok világába, ő nem folytathat kétfajta életet, egy vallásosat a templomba és egy pogányt, Isten-nélkülit a szürke-hétköznapokban: a munkahelyen, az iskolában, az utcán, a családban.
Ezzel kapcsolatosan jegyezte meg az egyik keresztény gondolkodó: az Egyháznak még soha nem volt ennyi megkeresztelje, de még soha nem élt benne ennyi sok pogány. Ügyeskedéssel, méricskéléssel, saját, profán érdekeinket védő filozofálgatással, magyarázgatással nem sokra megyünk. Az élet túl rövid ahhoz, hogy kísérletezzünk…
Talán túlságosan nehéznek tűnik a követelmény, amit Jézus kér tőlünk: „Legyetek tökéletesek, amiként tökéletes a ti Mennyei Atyátok”? (Mt 5,48) Ma nem népszerű ezzel az igényességgel az emberek elé állni. És mégis: ami értékes, ami igaz, szép és szent, az mind nehéz és áldozat vállalásba kerül – erről nem hallgathatunk, csak azért, hogy megnyerjük az emberek tetszését. Ezt nagyon jól tudta Pál apostol is, ezért biztatja Timóteust: „Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött… hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák”(2 Tim 4, 1 – 3.).

Az üdvösség ingyenes, de nem olcsó és nem tétlenséggel, áldozatmentes, kényelmes életvitellel lehet megszerezni. A felületes, csak a szórakozásra, a kényelemre beállított élet elsekélyesedik, kiég, nem talál igazi boldogságot. A hívő, elkötelezett embernek itt az árral szembe kell úsznia.
A keresztény Európa és benne a mi országunk is újra missziós területté vált. Az elmúlt évtizedekben meggyengült az Evangélium terjedésének a lendülete. A világ más pontjain virágzik a kereszténység, a régi, keresztény civilizációval rendelkező országok azonban fuldokolnak, lélekért kiáltanak.
A történelem bűnei már-már lehetetlenné teszik, hogy az ember megtalálja a tiszta hangot, a tiszta forrást. Isten jelenlétének felismerésére azonban látó szemre, a hit szemére van szükség. Blaise Pascal tapasztalata, hogy Isten nem a filozófusok Istene, hanem a szívükben szegényeké, a derűseké, az egyszerűeké. Igazából mi akkor leszünk ilyenek, ha vállaljuk emberlétünket, és teljesítjük krisztusi, azaz természetfeletti hivatásunkat, küldetésünket.

Az Úr Jézus szerint az apostolok nem tartoztak, s mi sem tartozhatunk a bűnös világhoz – „nem a világból valók” mondja főpapi imájában –, és éppen ezért „a világ gyűlölte őket”. Mégis ebben a világban kellett élniük és teljesíteniük a missziós parancsot, a krisztusi küldetést. Jézus ezért mondja az Atyának: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”(Jn 17,15).
Ez az ima meghatározza minden idők Krisztus-követőjének a magatartását: a világban marad, ott kell maradnia, hogy azt kereszténnyé tegye, de nem engedi, hogy e világ csábításai megejtsék, nem fél gyűlöletétől sem. Ez a magatartás a biztosítéka annak, hogy nem tartozik ehhez a világhoz.
A világ csábításai közül a legfélelmetesebb, az, amely meghamisítva a lelkiismeret szavát, az embert a pusztulásba, az örök kárhozatba sodorja. Ezért kéri Jézus az Atyától: „Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen tanításod igazság”(Jn 17,17). Az Istentől származó igazságnak – Isten szavának – kell az apostolokat megkülönböztetnie és a világ tévedéseitől megóvnia.

„Szenteld meg őket az igazságban”, hogy egészen Isten szolgálatáért éljenek. Ez a megszentelés, latin szóval élve a „consecratio”, egyrészt elválasztja őket a megszentségtelenített, a profán, azaz az Istennélküli világtól, másrészt viszont az igazságnak szenteli őket: ha kell, ezért önmagukat is fel kell áldozniuk Mesterük példájára, aki értük szentelte magát egészen a kereszten való halálig. Erre utalnak ezek a szavak: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban”(Jn 17,19).
Kt. A keresztény nem állhat tétlenül a világ sorsa láttán. Nem élhet úgy, mintha nem is létezne mindaz, amit hisz, amit vall, és amire gyermekkorában megtanították. A kereszténység nemcsak elmélet, hanem elsősorban ÉLET, a szürke hétköznapok között megélt élet! És minden életnek van kisugárzása, a jónak éppúgy, mint a rossznak.
Jézus élete az egész világot napjainkig áthatja. Ő eljött, és itt is van közöttünk, ígérete alapján „én veletek maradok mindennap, a világ végezetéig”(Mt 28,20), de lelki hatásaiban rajtunk keresztül akarja megszentelni a világot: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek”.

Ezt kell nekünk folytatni. Beállni a próféták és a szentek sorába, és élni a megérintettséget az Isten Szavától, Isten Szeretetétől. Ne csak a fejünkkel tudjuk, mi a keresztény élet, hanem eltökélt szándékkal, erős akarattal tudjunk elindulni a Krisztuskövetés útján. Ha kell; tudjunk jövendölni, ha kell; tudjunk cselekedni vagy éppen csendben maradni, ha kell, merjük vállalni a vértanúságot Krisztusért, a megvetettséget, vagy akár a lenézettséget.
És ha mindent megtettünk, a többit bízzuk az Úrra. Ő számít ránk. És amint sokak imáját hordozzuk, úgy sokak üdvösségét is elérhetjük. Az egyház ősi tapasztalata, hogy a keresztények mentik meg a világot. Mert ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. Nekünk úgy kell ragyognunk a világ változásai közepette, mint a csillagoknak a mindenségben. Nekünk a kovászhoz hasonlóan meg kell erjesztenünk a világot, a sóhoz hasonlóan ízt, azaz értelmet kell adnunk ennek a világnak.
A keresztény élet tehát nem passzivitás, nem semmittevés, nem a jól informáltság nyugalma, hanem az Istenért és az emberek üdvösségéért átadott élet. Minket küld az Isten: Menjetek és hirdessétek, menjetek és tanítsatok, menjetek és legyetek tanúim! Akiben Krisztus él, ott Krisztus cselekszik. Megtapasztalhatjuk, amit Pál apostol is megtapasztalt, hogy „élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”(Gal 2,20).
Istennek gondja van a világra. A magvető állandóan szórja, veti a magot. Az isteni, a láthatatlan világ jeleket, nyomokat hagyott a természetben, magában az emberben, és továbbra is szinte elárasztja kegyelmével a teremtményeket. Isten mindent megtett értünk, most rajtunk a sor.
A világ hálátlan, a jót természetesnek veszi, és a maga útján jár. De bármennyire is távolodik, Isten szereti a világot, és rajtunk keresztül akarja újra meg újra megszólítani, magához vonzani.
Ha a keresztény gyökerekkel rendelkező országokban kicsinyke nyáj lett is a kereszténység, Istennel mégis nagyra képes. Nála a számarányok nem jelentenek semmit, csak a hűség és az elkötelezettség. Egy kis létszámú, bátor keresztény közösség is nagy dolgokra lehet képes, mint voltak az apostolok. A feltétel adott: ha Krisztusra tekintve járjuk az életútját, akkor győzedelmeskedünk, azaz maradandó gyümölcsöt termünk.

Milyen jövője van a kereszténységnek? Lesznek még követői Jézus Krisztusnak egy szekularizált, egy elvilágiasodott új Európában?
Az egyház a történelemben mindig újjá tudott születni, mert alapja és forrása maga az Isten. A hívő ember érezheti magát kicsinek, de magára hagyottnak nem. Az evangéliumi szőlőben bőven van munka. Feladatunk, életünk és környezetünk megszentelése. Nem szabad elkeserednünk. Krisztus velünk van, emeljük fel fejünket. Bár a világ teli van hirdetésekkel, reklámokkal és magához csábítja az embereket, tudjuk: keresztény hivatásunk továbbadásában a legjobb reklám a szép, a jó, a kiegyensúlyozott élet példája.

Jézus Krisztus minden idők keresztényéért imádkozott, így értünk és értem is. Teszek-e valamit azért, hogy ez a Főpapi ima megteremhesse a maga gyümölcsét? Hiszen Isten semmit nem akar ránk erőltetni, együttműködésünket várja, mint annak idején a Máriáét, az apostolokét, a szentekét. Részemről tegyek meg mindent, hogy Krisztus imája áldás legyen és ne átok, ne vádló egykoron.

szerda, május 13, 2015

Urunk Mennybemenetele - Benedek és Ferenc pápa gondolatainak felhasználásával

Szülőfalum – Nyárádremete –
templomának mellékoltár festménye
„Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel?”(ApCsel 1, 1-11) – olvastuk az imént az Apostolok Cselekedeteiből.
A kérdés két magatartásformára utal, amely az ember életének két valóságához, földi és mennyei világához kapcsolódik.
Miért vagytok a földön? Azért, mert a Teremtő helyezett ide bennünket, mint teremtő művének koronáját. A mindenható Isten, miután a semmiből megteremtette a világmindenséget, életre hívta az embert, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. Felruházta az Istengyermek méltóságával és a halhatatlansággal. Az ember azonban eltévelyedett, visszaélt a szabadság ajándékával és nemet mondott Istennek. Ezáltal saját magát olyan létre ítélte, amelybe belépett a gonosz, a bűn, a szenvedés és a halál.
Isten azonban nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe és közvetlenül belépett az emberi történelembe, amely ezáltal az üdvösség történetévé lett. A földön élünk, itt visszük véghez a mindennapi élet széles mezején a jót, mind anyagi, mind lelki téren. Itt tapasztaljuk meg a zarándokok fáradságát a cél felé vezető, egymást keresztező utakon, kételyek, feszültségek, bizonytalanságok között, de annak mély tudatában, hogy ez az út előbb utóbb véget ér. És ekkor felmerül a kérdés: a föld, ahol élünk, végső elrendeltetésünk?
„Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel?”
Másodszor a kérdés az ember életének ama magatartásformájára utal, amely a mennyei világához kapcsolódik.
Az Apostolok az eget figyelték, mert tekintetükkel elkísérték a keresztre feszített és feltámadt Jézus Krisztust, aki felment a mennybe. Nem tudjuk, hogy abban a pillanatban tudatára ébredtek-e annak a ténynek, hogy szemük előtt egy csodálatos, végtelen látóhatár nyílt ki, amely az ember földi zarándokútjának végső célpontja. Talán csak Pünkösdkor értették meg, a Szentlélek megvilágosító hatására. Számunkra azonban az a kétezer évvel ezelőtti esemény jól értelmezhető.
Mi is arra kaptunk meghívást, hogy a földön maradva szegezzük tekintetünket az égre, figyelmünket, gondolatainkat és szívünket irányítsuk Isten kimondhatatlan valósága, misztériuma felé. Arra kaptunk meghívást, hogy tekintsünk az isteni valóság felé, amelyre az ember teremtése kezdetétől fogva irányul, mivel ott található életünk végső értelme.
Szent Lukács azt beszéli el, hogy az apostolok, miután látták Jézust felmenni a mennybe, nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Ez kissé furcsának tűnik, hiszen amikor búcsút veszünk családunktól, barátainktól és véglegesen elválunk tőlük, főleg halál esetén, természetes szomorúság vesz erőt rajtunk, mert nem látjuk többé arcukat, nem halljuk hangjukat, nem élvezhetjük szeretetüket, jelenlétüket. Az evangélista azonban nagy hangsúlyt fektet az apostolok rendkívüli örömére.
Hogyan lehetséges ez? Miért lehetséges? Éppen azért, mert a hit tekintetével megértik, hogy Jézus, bár nem látják többé szemükkel, mindig velük marad, soha nem hagyja el őket. Az Atya dicsőségében támogatja, vezeti őket, közbenjár értük.
A hit egy rendkívül személyes emberi aktus, amely két dimenzióban valósul meg. Hinni mindenekelőtt azt jelenti, hogy igazságként elfogadjuk mindazt, amit értelmünk nem tud maradéktalanul felfogni. El kell fogadni azt, amit Isten kinyilatkoztat magáról, rólunk és a körülöttünk lévő valóságról, a láthatatlan, kimondhatatlan és elképzelhetetlen valóságról is.
Ez lehetővé teszi, hogy eljussunk a misztériumhoz, amelybe létünk merül. Nehéz elfogadni az értelemnek ezt a korlátozását. És éppen itt nyilvánul meg a hit második dimenziója: - az, hogy ráhagyatkozunk egy rendkívüli személyre – Krisztusra. Fontos, hogy miben hiszünk, de még fontosabb az, hogy Akiben hiszünk, azaz Atyaisten jobbján ül és közbenjár értünk.
A Zsidókhoz irt levél szerzője ezt az igazságot támasztja alá, amikor kijelenti, hogy Jézus az egyedüli és örök Főpap, aki kínszenvedésével keresztülment a halálon és a sírbolton, feltámadt, és felment a mennybe. Az Atya mellett van, ahol örökre közbenjár értünk (vö. Zsid 9,24), ahogy Szent János is megállapítja első levelében: Jézus a mi szószólónk az Atyánál.
Milyen szép ez az igazság! Amikor valakit a bíróság elé idéznek, akkor az első dolga az, hogy védőügyvédet keressen. Nekünk van egy szószólónk, aki mindig megvéd bennünket, megvéd az ördög alattomos tetteitől, saját magunktól, bűneinktől. Ne féljünk ehhez az ügyvédünkhöz fordulni, kérjünk bocsánatot tőle, kérjük áldását, kérjük irgalmasságát! Ő mindig megbocsát, ő a mi szószólónk örökre! Ne szabad ezt elfelejtenünk!
Jézus mennybemenetele megismerteti velünk ezt az oly vigasztaló valóságot: Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, emberségünket elvitte Istenhez; megnyitotta számunkra az utat; olyan Ő, mint egy hegymászó csoport vezetője, aki felért a csúcsra és magához vonz minket, elvezetve Istenhez. Ha rábízzuk életünket, ha hagyjuk, hogy Ő vezessen bennünket, biztos kezekben leszünk: Üdvözítőnk, szószólónk kezében.
„Miközben – az apostolok – feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük fehér ruhába öltözve”, akik arra szólítják fel őket, hogy ne nézzék mozdulatlanul az eget, hanem életüket és tanúságtételüket táplálják azzal a bizonyossággal, hogy Jézus ugyanúgy eljön ismét, mint ahogy szemük láttára a mennybe szállt.
Ez felszólítás arra, hogy induljanak ki Jézus istenségének szemléléséből és belőle merítsenek erőt ahhoz, hogy a mindennapi életben tanúságot tegyenek az evangéliumról: szemlélődni és cselekedni, ora et labora – ahogy Szent Benedek tanítja; mind a kettő fontos a keresztények életében.
Jézus mennybemenetele nem jelenti Jézus távollétét – mondta szerda délelőtti katekézisében Ferenc pápa –, éppen ellenkezőleg, azt húzza alá, hogy Jézus új módon él közöttünk: nem a világ egy meghatározott helyén, mint mennybemenetele előtt; most Isten országában van, jelen van minden térben és időben, közel van mindnyájunkhoz. Életünkben nem vagyunk egyedül: van szószólónk, aki vár és megvéd minket.
Soha nem vagyunk egyedül: a keresztre feszített és feltámadt Úr vezet minket; és velünk van sok testvérünk, akik csöndben elrejtve, családi életükben és munkahelyükön, problémáik és nehézségeik közepette, örömükben és reményeikben nap, mint nap megélik a hitet és velünk együtt elviszik a világba Isten szeretetének uralmát, a feltámadt Jézus Krisztusban, aki felment a mennybe, és ott közbenjár értünk.