Oldalak

csütörtök, május 26, 2016

Merítsünk erőt Abból, Aki az élet Ura – Úrnapja - hanganyag

A vasárnap megszentelésének parancsolata az öntudatos keresztény számára nem lehet egyszerűen külsőség, hagyományhoz való ragaszkodás. A hívő embernek a vasárnapi szertartáson való részvétel és az eucharisztikus kenyérrel való táplálkozás belső igény kell, hogy legyen, mert ebből merítheti az energiát, hogy képes legyen az előtte álló út és feladat megtételére.

Krisztussal a keresztet: Magyarok, akik a pápát kísérték

Krisztussal a keresztet: Magyarok, akik a pápát kísérték: „Amikor a magyarság szenvedett, a pápák álltak mellette, az ő segítségükkel nyerte vissza hazánk a töröktől fővárosát és régi határait....

szerda, május 25, 2016

Merítsünk erőt Abból, Aki az élet Ura – Úrnapja

A XII. században nagyon elterjedt Berengar Tours-i kanonok (†1088) tévtanítása az Eucharisztiáról: tagadta Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, a kenyér és bor színében, és csak jelképes jelenlétet vallott.
Ebben a légkörben nagy jelentősége volt annak a magán kinyilatkoztatásnak, amelyben Szent Julianna szerzetesnővér részesült. Az Üdvözítő azt a kérését közölte vele, hogy a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön külön ünnepe legyen Krisztus Testének és Vérének. 37 ével a kérés elhangzása után, 1246-ban ünnepelték meg először Úrnapját Lüttich városában, ahol Szent Julianna született.

Az ünnep világegyház szintű elrendelésben fontos szerepet játszott az 1264-es Bolsenáoi Oltáriszentséggel kapcsolatos csoda. Bolsenában egy pap kezében átváltoztatáskor a Szentostya vérezni kezdett. A véres korporálét megmutatták IV. Orbán pápának, aki ekkor elrendelte az ünnepet. Ebben a lelkileg és szellemileg is nehéz században hihetetlen erőforrást jelentett az Eucharisztia ezen kiemelkedő ünnepe.

Az ünnephez később kapcsolódott a körmenet is. Először csak áldoztató kehelyben vitték az Oltáriszentséget a körmeneten, később már díszes szentségtartót is készítettek Krisztus Testének.
Az Oltáriszentséget rendszerint a miséző pap vagy püspök vitte díszes baldachin alatt. Az utcák díszítése is az ünnepléshez tartozott. Szebbnél szebb virágszőnyegeket készítettek, és négy oltárnál álltak meg útközben, ahol egy-egy evangéliumi részletet olvasott fel a pap, majd áldást adott; utána folytatódott a körmenet.

A véres keresztény üldözések alkalmával, amikor halálbüntetés terhe alatt tilos volt a vasárnapot szentmisén való részvétellel megszentelni, az őskeresztények azt vallották: „Vasárnap nélkül, az Úrnapja nélkül nem élhetünk.”.
Ugyanis a vasárnap a „hetenként ismétlődő Húsvét” a keresztény közösség identitásának kifejeződése, életének és küldetésének középpontja volt, és ma is az kellene, hogy legyen.
Krisztus után 304-ben Diocletionus császár halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a keresztényeknek, hogy szentírás legyen a birtokukban, valamint, hogy vasárnap szentmisére gyűljenek össze. A mai Tunézia területén, az egykori Karthágó közelében 49 főből álló kis csoport a császári tilalom ellenére Octavius Felix házában szentmisére gyűlt össze. Letartóztatták és Karthagóba vitték őket, ahol a császári helytartó hallgatta ki a 49 személyt.
Arra a kérdésre, hogy miért volt szükség a császári rendelet megszegésére, egyikük, egy Emeritus nevű keresztény csak ennyit mondott: „Vasárnap nélkül nem élhetünk.” A 49 keresztény hosszú kínzás után vértanúhalált halt.

E vértanúk példáján nekünk a XXI. század keresztényeinek is el kell gondolkodnunk. Nekünk sem könnyű keresztényként élnünk a mai túlzottan fogyasztói, vallásilag közönyös és az isteni értékekkel szemben becsukódott társadalomban.
Szükségünk van az Oltáriszentség kenyerére fáradságos földi utunk során. A vasárnap, az Úr napja a legjobb alkalom arra, hogy erőt merítsünk Abból, Aki az élet Ura.

A vasárnap megszentelésének parancsolata az öntudatos keresztény számára nem lehet egyszerűen külsőség, hagyományhoz való ragaszkodás. A hívő embernek a vasárnapi szertartáson való részvétel és az eucharisztikus kenyérrel való táplálkozás belső igény kell, hogy legyen, mert ebből merítheti az energiát, hogy képes legyen az előtte álló út és feladat megtételére.
Az utat mellesleg nem mi választjuk önkényesen, hanem Isten mutatja nekünk parancsolataiban. Az Úr azonban nem hagy bennünket sorsunkra az út megtétele során, hanem velünk van, sőt azt szeretné, ha osztozhatna életünkben és azonosulhatna velünk.

A szentmisén elhangzott szentleckében ez áll: „Urunk Jézus azon az éjszakán, amikor elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: *Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely értetek adatik!*(1 Kor 11,23-26)” Vagy az allelujás versben: „Én vagyok az égből szállott élő kenyér. Aki eszik ebből a kenyérből, örökké élni fog”(Jn 6,51). Krisztus az Eucharisztiában valóságosan jelen van közöttünk, magához akar ragadni bennünket, hogy magához hasonlóvá tegyen minket.

Az a Krisztus, Akivel az oltáriszentségben találkozunk, a világon mindenütt ugyanaz: ugyanaz Esztelneken, Kurtapatakon és Rómában, Európában és Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Az egyetlen Krisztus jelen van az eucharisztikus kenyérben a föld minden részén. Ez azt jelenti, hogy a többi kereszténnyel együtt találkozhatunk vele, de csak az egységben vehetjük magunkhoz Őt. Ezt fogalmazza meg Szent Pál a korintusi híveknek írt levelében: „Mi sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesedünk.” Ebből világosan az következik, hogy nem beszélhetünk az Úrral, ha nem beszélünk egymással, ha haragba vagyunk embertársunkkal, keresztény testvérünkkel.
Ha meg akarunk jelenni az Úr színe előtt, akkor nekünk is közelítenünk kell egymáshoz, ami azt jelenti, hogy meg kell tanuljuk a megbocsátás nagy leckéjét, azt, hogy eltávolítjuk szívünkből a haragot, a neheztelést, hogy nagylelkűen meghallgatjuk egymást, hogy felajánljuk és elfogadjuk a megbocsátás gesztusait.

Az Eucharisztia az egység szentsége és mi keresztények sajnos megosztottak vagyunk, de nem csak mi keresztények, hanem mi katolikusok is megosztottak vagyunk és ez nincs így jól. Az Oltáriszentség erejében minden erőnkkel törekedjünk arra a teljes egységre, amelyet Krisztus kért tőlünk az utolsó vacsorán.

Milyen szép és ugyanakkor Isten előtt kedves lenne, ha az Oltáriszentség ünnepén, mindannyian, akik Krisztus Testével táplálkozunk, alapvetően elhatároznánk, hogy minden energiánkkal azon fogunk munkálkodni, hogy Krisztus követőinek teljes és látható egysége helyreálljon a családban, a testvérek között, a munkahelyen és faluközösségünkben, függetlenül attól, hogy kinek milyen a meggyőződése, vagy érdeke.
Tisztában vagyok azzal, hogy ehhez nem elegendő a nemes érzelmek kinyilvánítása, hanem konkrét cselekedetekre van szükség, amelyek behatolnak a lelkekbe és felébresztik a lelkiismereteket és mindenkit belső megtérésre ösztönöznek, mert ez mindenfajta egységre törekvő folyamatnak az előfeltétele.
A mai szép ünnepen Isten mindannyiunktól azt kéri, hogy határozottan lépjünk rá a lelki egység útjára, amely az imán, Szentségimádásokon keresztül kinyitja a kaput a Szentlélek előtt, mert Ő az egyetlen, Aki egységet tud teremteni, ahogy ez bebizonyosodott az első Pünkösd alkalmával Jeruzsálemben, amikor a különböző nyelvű embereket tette egyetértőkké.

Úrnapjának ünneplése arra szólít fel bennünket, hogy büszkeséggel fedezzük fel: mekkora kiváltságban van részünk, amikor vasárnap részt vehetünk az Eucharisztia, a szentmise ünneplésén. Antióchia Szent Ignác az első keresztényeket úgy mutatta be, mint akik eljutottak az új reménységre, mert a vasárnap jegyében éltek.
Mi, mai keresztények is a vasárnap ünneplésében, az eukarisztia által találhatjuk meg az új lendületet ahhoz, hogy eredményesen járhassuk életutunkat, hirdethessük Krisztust a világnak és valósítsuk meg a lelki egységet közvetlen környezetünkben ép úgy, mint kis és nagy közösségünkben.

Dzsihadista rakéták támadták meg az aleppói ferences kolostort – a szerzetesek válasza: „Mi itt maradunk”

Francesco Patton ferences atya, az új szentföldi kusztosz - RV
24/05/2016 10:50

Május 21-én, szombaton este az aleppói Szentföld kollégiumot és kolostort, amelyet a Pro Terra Sancta Egyesület tart fenn, több rakétacsapás érte dzsihadisták részéről. A támadás következtében egy idős asszony életét veszítette, ketten súlyosan megsebesültek. A kollégium jelenleg húsz idős személynek ad otthon, akik a kolostor falai között kerestek és találtak menedéket.

A kolostor és környéke idáig Aleppó ozásia volt a véres háborúban
A merényletet követően P. Firas Lutfi, a kollégium elöljárója a következőket nyilatkozta: „Este hat óra körül egy rakétacsapás sújtott le a ferences barátok kollégiumára, a környék lakossága, főleg a családok által nagyon szeretett kolostorra. A látogatók nagy számban jönnek minden nap, hogy tiszta levegőt szívjanak és visszanyerjék energiájukat, amelyet felőröl a hosszan tartó háború.  Pánik és félelem tölti el a húsz asszonyt, akiket idáig a kolostor látott vendégül, miután egy évvel ezelőtt otthonukat (a Páli Szent Vince központot) szétbombázták. Most nem tudjuk, hogy hol helyezzük el őket – mondta Lutfi atya. Aleppóban sajnos már nincs egy biztonságos hely. Az Úr kegyelmezzen nekünk, szeretnénk, ha mindnyájan csatlakoznátok imáinkhoz, hogy véget érjen a rossz, és a gyűlölet helyett a béke és a szeretet uralkodjon!”.
A folytatás a Vatikáni Rádió oldalán olvasható 

kedd, május 24, 2016

„A szomorúakat vigasztalni” - Szent Antal kilenced - Esztelnek - 7. Kedd – 2016 - hanganyag




Május 24-én, a Szent Antal kilenced keretében ft. Timár Zoltán, Feltorja-i plébános atya tartotta a 7. elmélkedést és „A szomorúakat vigasztalni” – volt a téma. A hanganyagban meghallgatható az evangéliumi szakasz és a szentbeszéde…

vasárnap, május 22, 2016

Nem léphet be senki szenvedés nélkül a szeretet birodalmába... - Szentháromság vasárnapja - hanganyag

 
A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, nekünk, az ő gyermekeinek pedig azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. 

Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy a három isteni személy teszi egymás között. 

Mások felé irányulni, nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.

szombat, május 21, 2016

Nem léphet be senki szenvedés nélkül a szeretet birodalmába... - Szentháromság vasárnapja

A Szentháromság ünnepe olyan a nagy ünnepek sorozata után, mint a tömör, világos összefoglalás a hittanóra végén. Az üdvösségtörténeti eseményeket, amelyeket az egyházi év jelenít meg, lezárja azzal a tanúsággal, hogy a háromszemélyű egy Isten szeretete működik a világban a mi üdvösségünkért. Erről a Szeretetről pedig azt mondja Szent Pál apostol, a mai szent leckében, hogy: „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”(Róm 5,5.).
Az üdvösség története, tehát nem más, mint a Szentháromság Egy Isten szeretetének a története.

Ahhoz, hogy Isten szeretetét, amennyire emberileg lehetséges, megérthessük, a szeretettel kapcsolatos emberi tapasztalatból kell kiindulnunk, nevezetesen abból a csalódottság-érzésből, amelyet kisebb nagyobb mértékben valamennyien megtapasztalunk, átélünk.
Mert mit óhajt legforróbban az a szeretet, amelyet a házasságban, a testvéri vagy gyermeki szeretetben, a barátságban vagy a közösségi életben élünk meg?  Azt óhajtja, hogy én eggyé váljak a szeretett személlyel, ugyanakkor megmaradjak magamnak, oly módon, hogy ő meg én ne csupán egyesüljünk, hanem valósággal egyek legyünk.
Az emberi szeretetélmény öröm és szenvedés keveréke. Csodálatos öröm azt mondani annak, akit szeretek: te meg én nem vagyunk kettő, hanem egy. Ugyanakkor szenvedés, mert kénytelenek vagyunk belátni, hogy amikor ezt mondjuk, nem arról beszélünk, ami van, hanem olyasmiről, amit szeretnénk elérni, és ami lehetetlen. Mert ha a szerető személy és a szeretett lény már nem volna kettő, akkor már nem létezne a „másik”, és egyszeriben vége lenne a szeretetnek.

A szeretet egyidejűleg kívánja meg a különbözőséget és az egységet. Az emberi létben az a mélységes vágy, hogy ne csak egyesüljünk a másik személlyel, hanem egyek legyünk vele, és ugyanakkor maradjunk meg önmagunknak, visszafojthatatlan és elérhetetlen. Ezért nem léphet be senki szenvedés nélkül a szeretet birodalmába.
Ezzel szemben, Istenben a szeretet vágya mindörökké kielégül: ebben áll a Szentháromság titka, misztériuma. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóban elkülönül egymástól, úgy hogy semmiképpen sem lehet összetéveszteni őket, az Atya nem tűnik el a Fiúban, a Fiú nem tűnik el az Atyában, az Atya és a Fiú nem tűnik el a Szentlélekben. Egyek és ugyanakkor tökéletesen megkülönböztethetőek. Különösen, ha az egyes isteni Személyek tevékenységét tekintjük: az Atya teremtette a világot, a Fiú megváltotta, és a Szentlélek megszentelte – tanultuk a hittan órán.
De mégsem állíthatjuk azt, hogy a Szentháromság három egymás mellé rendelt személy, hanem fogalmazhatunk úgy is, hogy három nagylelkűség, akik tökéletesen egymásnak adják magukat. A három személy mindegyike csak annyiban van önmagáért, amennyiben a másik kettőért van. Az Atya csak úgy létezik, mint a Fiútól különálló Atya, hogy teljesen a Fiúnak adja magát: a Fiú csak úgy létezik, mint az Atyától különálló Fiú, mint a teljes egészében az Atya felé sugárzó szeretet. A Szentháromságban, ahol a kölcsönösség tökéletes, a Szeretet maga is személy, nevezetesen a Szentlélek: az Atya szeretete a Fiú iránt, a Fiú szeretete az Atya iránt, kettejük csókja, ha úgy tetszik, a megszemélyesült szeretet kölcsönössége, abban az értelemben, ahogyan azt mondjuk, hogy Szent Ferenc atyánk a megtestesült evangélium.

Annak ellenére, hogy ilyen nagy az egység, ilyen szoros a kapcsolat a három isteni Személy között, még sem állíthatjuk azt, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek a legkisebb mértékben is begubózzék önmagába.
Isten szeretete nem marad meg a Szentháromság ölén belül, hanem kirobbant a teremtésbe. Mindaz, ami az ember, és amit az ember bír, a legszentebb Szentháromságnak, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének az ajándéka.
Ebből meg kell tanulnunk, hogy szeretni annyi, mint a másikért és a másik által, másokért és mások által élni, sohasem önmagunk által és önmagunk számára. A három isteni személy mindegyike csak úgy önmaga, hogy a másik két személy által és számára létezik. A másik számára: ez az ajándék, a másik által: ez az elfogadás. Elfogadni és adni ez a szeretetet lényege.
„Ha az Egyház azt állítaná - ami egyébként lehetetlen - hogy Isten egyetlen személy és nem Háromság, mit változtatna ez az önök életén?” - tette föl a kérdést a strasbourgi katedrális plébánosa (Bockel atya) egy alkalommal.
Ugyanis a kereszténység nem filozófia, nem olyan igazságok együttese, amelyeket csupán el kell hinni, hanem minden hittételnek meg van, meg kellene lennie a maga gyakorlati következménye életünkre, szürke-hétköznapjainkra vonatkozólag.

Ha tudjuk, kicsoda Isten – minden titokzatossága ellenére –, akkor azt is tudnunk kell, hogy ez milyen következményekkel jár életvitelünk, magatartásunkra vonatkozólag. Szent Pál mondja, hogy nekünk Istent kell „utánozni” (Ef 5,1), s egész életünkben arra kell törekednünk, hogy Istenhez hasonlítsunk.
A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, nekünk, az ő gyermekeinek pedig azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy a három isteni személy teszi egymás között. Mások felé irányulni, nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.

A szentháromságos szeretet arra kötelez bennünket, hogy kizárjuk életünkből, egyrészt a hatalomvágyat, és azt a kívánságot, hogy másokat leigázzunk, bekebelezzünk, másrészt a bekebelezettekre jellemző „gyengeség-vágyat” és gyávaságot.
Akár legbelsőbb személyes életünkről van szó, akár arról, hogy szabadságunkat különböző szinteken: a családban, a munkában, a közéletben gyakoroljuk, minden azon múlik, hogy ne értsük félre a szeretetet.
Hogy mit jelent szeretni, melyek a szeretet feltételei, következményei és velejárói azt az első Pünkösd alkalmával nekünk ajándékozott Szentlélektől tudhatjuk meg, ha hozzá fordulunk tanácsért, hiszen Jézus ígérete alapján: „az Igazság Lelke, majd elvezet titeket a teljes igazságra”(Jn 16, 12). Ennek köszönhető, ennek gyümölcse minden bizonnyal szent Pál apostolnak, a Szeretet himnusza, a korintusiakhoz irt levélből, ami bizonyára mindannyiunk előtt ismerős.
Egyedül a Lélek ismeri isten titkát. Ő adja nekünk a segítséget ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten él, hogy megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a legmagasabb létforma, amelyre hitünk szerint eljuthat az ember, ha legalább ajándékként elfogadja, és hajlandó érte megfizetni az „útvámot”: önmaga gyötrelemmel járó odaadását.

A mondottak alapján, azt hiszem most már jobban megértjük azt a szép szentháromságos kifejezést, amellyel Szent Pál a Korintusiakhoz írt második levelét zárja: „Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!”(13,3). Vagy, ahogy Szent Pál nyomán, a szentmise bevezetőjében köszönti a pap a híveket: „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”.
Az apostol is, a pap is, a Krisztus által kiérdemelt üdvösség kegyelmét kívánja mindenkinek, továbbá az Atya szeretetét, ami ennek az üdvösségnek az oka, valamint a Szentlélek közösségét, aki a hívők szívébe árasztja a kegyelmet és a szeretetet, hogy így a hívők bekapcsolódjanak az Atya és a Fiú közösségébe.
Az ember így Krisztus közvetítésével lép be a szentháromságos élet, a benne élő három Személy szeretetközösségének ritmusába. De nem egyedül: a Szentháromsággal való személyes közösségét érvényre kell juttatnia embertársaival megélt kapcsolataiban: őszinte szeretetével békét kell sugároznia, egyetértést teremtenie és mindenkivel egységet alkotnia.

Ezért hát, most az elmélkedés végén újra kívánom, hogy „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”! Ámen.

Szent Antal Kilenced - 2016 - Esztelnek – Ferences templom

„Csodákat kik látni vágytok, Ó, jöjjetek Szent Antalhoz…”

A kilenced elmélkedéseinek témája, az irgalmasság testi és lelki cselekedetei, amit más és más lelkipásztor tart. 

A szentmisék kezdési időpontja délután 6 óra
Előtte ½ 6-tól szentgyónási lehetőség 



SORON KÖVETKEZŐ

7.    Május 24. - A szomorúakat vigasztalni – ft. Timár Zoltán plébános - Feltorja

8.    Május 31. - A bántalmakat békével tűrni, és az ellenünk vétkezőknek megbocsátani – ft. Fülöp László segédlelkész - Gelence

9.    Június 7. - Az élőkért és holtakért imádkozni – ft. Hajlák Attila segédlelkész - Kézdivásárhely

Június 13 – Szent Antal ünnepe: Liliom szentelés és a gyermekek megáldása
Ünnepi szentmise délután 6 órakor – Nt. Sánta Pál plébános – Lemhény

A Szent Antal kilencedre szeretettel hívjuk és várjuk mindazokat a személyeket – Esztelnekről és a térségünkben lévő településekről –, akik ügyes-bajos dolgaikban Szent Antal közbenjárását kérve szeretnének Istentől meghallgatást nyerni.

péntek, május 20, 2016

Francesco Patton az új szentföldi ferences kusztos – Beszélgetés Várnai Jakab OFM pápai vizitátorral

Várnai Jakab OFM, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora a ferences rendfőnök megbízásából az elmúlt fél évben vizitátorként bejárta a Szentföldi Ferences Kusztódia területét, így jelentős szerepet vállalt a Vatikán által május 20-án kinevezett új kusztos kiválasztásában.



– Kérem, mutassa be a kusztódia intézményét!
– A Szentföldi Ferences Kusztódia a Szentföldön működő ferences rendtartomány. Ez a rendi egység tizenkét országban működik. A szoros értelemben vett „Szentföld” Júdea és Galilea, de vannak bibliai vonatkozású Szent Helyek Szíriában és Jordániában is, valamint történelmi a ferences jelenlét Libanonban, Egyiptomban és Cipruson, más országokban pedig a Szentföldet támogató rendházak működnek. Mivel a térség a keresztény hit számára elsőrendűen fontos, politikailag pedig igen kényes régió, ezért érthetően a Szentszék magának tartja fenn a választás megerősítését. A Rend is korán belátta a szentföldi misszió jelentőségét: 1430-ban határozták el, hogy a kusztost mindig a nagykáptalan választja, és ez a gyakorlat három évszázadon át megmaradt, sőt valójában most is él, mert a Rend legfőbb elöljárója és tanácsa választja a kusztost Rómában, nem pedig maga a közösség, vagyis a Szentföldön élő rendtagok.
Az új kusztos beiktatására az elkövetkező hetekben kerül sor: ez egy történelmi szertartás, amellyel az új elöljáró „bevonul” a kulcsfontosságú helyekre. Az első bevonulás a jeruzsálemi központi házba, a San Salvatoréba történik, ekkortól a kusztos teljes joggal gyakorolja hivatalát. Fontos (és látványos) esemény ezenkívül a Szent Sír-bazilikába, a Cenákulumba, a Betlehembe és a Názáretbe történő ünnepélyes bevonulás is, a többi felekezetek, diplomáciai képviselők és egyéb notabilitások jelenlétében.

– Mi a kusztos feladata?
– A kusztos feladatköre nagyon kiterjedt: az ott élő 265 rendtag irányítása, az 51 rendház életének megszervezése, a rájuk bízott 66 Szent Hely őrzése, a 23 plébánia és a 12 iskola felügyelete, a kusztódia képviselete az egyházi és állami hatóságok előtt, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. 

A folytatás a Magyar Kurír oldalán olvasható

2016-05-14 Csíksomlyói búcsú (Duna TV)