Oldalak

A fejlécben látható kép az Esztelnek-Csángotelep iskolájának udvarán található keresztről készült.

vasárnap, szeptember 14, 2014

Évközi 24. vasárnap - Szent kereszt felmagasztalásának ünnepe

Az emberi történelem középpontja Krisztus. Ez szó szerint igaz, mert történelmünk eseményeit Krisztus előtti és utáni évekbe helyezzük. Még fontosabb azonban az, hogy egyetlen emberéletnek sem volt olyan hatása az emberiség történelmére, mint Jézus életének, úgy, hogy valóban kettős értelemben középpont ő. De életének is van egy középpontja, amely körül forog Krisztus, az Isten-ember titka. Ez a középpont az ő Kereszthalála.

A tiltott fa gyümölcse lett a bűn és így a halál oka, a Kereszt fája pedig megváltásunk és életünk oka. Ezért a keresztfa értékes a mi számunkra, ugyanis Jézus Krisztus szenvedésének, de még jobban a sátán felett aratott győzelmének a jele. Így a kereszt felmagasztalása egyben Krisztus győzelmének felmagasztalása is. Ezért nagyon is helyén való, ha a keresztény ember szereti Krisztus keresztjét, bízik benne és ma Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén így köszönti „Üdvözlégy, Kereszt, egyetlen reménység!”

A neves német teológust, Joseph Ratzinger bíborost, a későbbi Benedek pápát, amikor megkérdezték, hogy miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával, a következőt mondta: „A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért."

Igen, a kereszt titka annak az isteni szeretetnek a misztériuma, ami a kereszten, Jézus halálában mutatkozott meg. Így a kereszt mindenek előtt: „Isten szeretetének jele Jézus Krisztusban", de csak a hívő számára érthető. Ez a szeretet gyenge és erőtlen; ugyanakkor e megfeszített szeretet paradoxonna, ellentmondásossága, hogy e gyengeségében változtatja meg a világot, szerez békét és kiengesztelődést.

A keresztnek azonban van egy másik titka is: benne mutatkozik meg teljesen az emberi gonoszság. A szeretet és a bűn ezen elválaszthatatlan titkában bukkanunk rá az emberi szenvedés történetére. A kereszt tanítása nem engedi meg, hogy "átnézzünk a világ sok keresztje fölött: szótlanságba fojtott szenvedések, számtalan ember üldözése és halálra kínzása hite, faja vagy politikai meggyőződése miatt, ártatlan gyermekek üldözése Heródes idejétől Auschwitzig, sőt a legújabb időkig...". Az ilyen szenvedés elnémít. Egyedül csak Isten válaszolhat minderre a keresztről az emberiség szenvedéstörténetébe sugárzó reménnyel.

A kereszt az emberrel együtt-szenvedő Isten titkát tárja föl előttünk, képessé tesz arra, hogy „másokkal együtt szenvedjünk és így megértsük Jézus szenvedésének misztériumát”. Azonban „a keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje”(1Kor 1,18) – mondja Pál apostol. Aki nem hisz Krisztusban, az a keresztet elfogadhatatlan értelmetlenségnek tartja. Azok számára viszont, akik követik és szeretik a keresztet, „isten ereje”, hatalom, amely megvált, üdvözít, megszentel.
Ahogy balgaság és botrány volt Krisztus keresztje az apostolok korában, úgy ma is az azok szemében, akik elég vakok ahhoz, hogy ne ismerjék fel magukon az ős kígyó halálos marását. A keresztet, mint jelképet ugyan viselik a nyakukban, fülükben, talán még szobájuk falára is kiteszik, de közben minden törekvésük arra irányul, hogy a keresztet, a szenvedést kiiktassák az életükből.

A kereszt nélküli élet utáni vágyódás sokszor a keresztényeket is kísérti. Azokat a helyeket szeretik idézni a szentírásból, ahol az Úr, vigasztalást, jutalmat, dicsőséget ígér, s hajlamosak megfeledkezni Urunknak a kereszthordozásról szóló igéiről. Vagy beszélnek ugyan a keresztről, de csak, mint valami kellemetlen teherről, amelytől alig várják, hogy megszabaduljanak, s ha nem, akkor perlekedni kezdenek az Istennel és fellázadnak ellene.
Jézus Krisztust azonban az Atya nem a kereszttől függetlenül vagy annak ellenére dicsőítette meg, magasztalta fel, hanem éppenséggel a kereszten való végső odaadásában. Így minden olyan kísérlet, amely el akarja utasítani a Keresztet, egy Megfeszített nélküli kereszténységet akar kovácsolni, és saját életéből is ki akarja küszöbölni a szenvedést, a sátán által ihletett gondolat. Amint ugyanis nincs kereszténység kereszt nélkül, úgy kereszt sincs a kereszténységen kívül, csupán értelmetlen és megkerülhetetlen teher. Bűnnel és halállal megjelölt létezésünknek, kényszerű szenvedéseinknek azonban Krisztus keresztje értelmet és értéket adhat.

Minél erősebben vágyik valaki a tökéletesebb keresztény életre, az életszentségre, annál inkább kell szeretnie a Keresztet, amelyen Krisztus megváltotta, valamint személyes keresztjét, amellyel osztozik Krisztus halálának misztériumában, hogy majd részesedjék a vele való örök élet misztériumában is. Ezért beszél az Úr Jézus mindenki előtt a kereszt szükséges voltáról: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”(Mk 8,34). A Zebedeus fiukat, akik az első helyeket szeretnék elfoglalni Krisztus mellett, arra figyelmezteti az Úr, hogy aki részesedni akar az ő dicsőségében, annak ki kell innia a szenvedés keserű kelyhét. Mert aki következetes hűséggel az Evangéliumot akarja élni, az igazságot védelmezni, és a jót tenni, az nem fogja elkerülni a Krisztussal szemben álló világ ellenállását. De a keresztény nem botránkozik meg ezen: tudja, hogy Krisztus örökségének és követésének lényeges része a kereszt: tudja, hogy ha Krisztus az embert keresztje által üdvözítette, akkor úgy léphet az üdvösség útjára, és úgy működhet közre a világ üdvösségének művében, ha hordozza saját keresztjét.

Aki nap, mint nap hittel föltekint Jézus keresztjére, az lesz képes saját keresztjét is mindennap fölvenni és hordozni. Nekünk nem az ő nagypénteki keresztjét kell hordoznunk – erre képtelenek is lennénk. A magunk keresztjét kell fölvennünk, melyet Isten gondos szeretettel, egyéni méretre szabva készített számunkra, hogy vele Krisztus nyomába léphessünk, ugyanazt az érzést táplálva magunkban, amely Jézus Krisztusban volt.
Ennek ellenére mégis, a szorongás, a félelem, néha oly mély lehet, hogy teljesen legyőz. Ilyenkor idézzük emlékezetünkbe, hogy a Getszemani kertben Jézusra is annyira ránehezedett a szenvedés, hogy vérrel verejtékezett és feljajdult: „Halálosan szomorú a lelkem” (Mt 26,38). Az Úr Jézus halálos szomorúsága megszentelte minden ember szorongását és szomorúságát és erőt ad ezek leküzdéséhez. A keresztény Jézussal együtt így imádkozik az Atyához: „Ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan Te”, és nála menedéket találva ellenáll a fájdalom támadásainak, nem hagyja, hogy azok elsodorják, vagy kétségbe ejtsék. „Minden gondotokkal forduljatok Istenhez, mert neki gondja van rátok”(1 Pét 5,7) – mondja Szt. Péter apostol. Aki csak a fizikai szenvedést tartja számon, az végül is belefullad. Aki viszont Istenre hagyatkozik, megőrzi egyensúlyát, képes lesz másokra gondolni és önmaga odaajándékozására, az Úr Jézus példáját követve. Mert, ahogy mondtuk, a kereszt Isten szeretetének, az ember felé kiáradó élő szeretetének jele, egyben nagy kegyelmek forrása is.
Ezért gyermeki bizalommal hagyatkozzunk Isten akaratára, és így képesek leszünk arra, hogy a legtragikusabb helyzetekkel is egyszerűen, sőt derűsen nézzünk szembe, tudván, hogy akik Istenben bíznak, azok nem csalatkoznak, azok nem vallanak szégyent.

Befejezésül, le kell szögeznünk, hogy a Kereszt nemcsak központi jelképe hitünknek, hanem központi tartalma is. A Kereszt által nyertük el megváltásunkat, a Kereszt útján mutatta meg Isten irántunk való végtelen szeretetét. De Krisztus Keresztje hitünk és életünk legvigasztalóbb üzenete is, mert általa tudjuk, hogy egyetlen szenvedés sem hiábavaló, ha képesek vagyunk Krisztus szenvedéséhez fűzni azt. Nincs élet kereszt nélkül; a kérdés csupán az, hogyan visszük keresztünket? …

szombat, szeptember 13, 2014

Holnap Szent kereszt felmagasztalásának ünnepe


Szent kereszt felmagasztalása ünnepén két történelmi eseményre is emlékezünk. Egyrészt Krisztus keresztjének megtalálására, másrészt visszaszerzésére. A szent keresztet Nagy Konstantin császár édesanyja, Szent Ilona találta meg Jeruzsálemben. A róla szóló legenda szerint a Golgota hegyén talált maradványokat egy beteghez érintették, és amikor Krisztus keresztjének darabját nyújtották neki, meggyógyult. Az ereklyét, melyet később elraboltak a perzsák, Herakleiosz császár 628-ban szerezte vissza, és vitte őrzési helyére mezítláb, szegényes ruhában, a saját vállán.
A szent keresztből a világ minden pontján őriznek ereklyéket, jóllehet a ma embere mindezt szkeptikusan szemléli, mondván: a világon található rengeteg ereklyéből sok keresztet össze lehetne rakni. A hívő ember számára viszont nem az a fontos, hogy egy adott kis ereklye tényleg az igazi keresztből származik-e, hanem maga a szent kereszt iránti tisztelet. A katolikus egyházban sohasem a tárgy az elsődleges, mi azt tiszteljük, amire az emlékeztet minket.

A keresztfa üzenete
A keresztet az egyház történelmében mindig együtt említették a szenvedés vállalásával. Avilai Szent Teréz erről azt mondja: "A kereszt a mi nagy nevelőnk, és ha hiányzik a kereszt az életemből, akkor félek, hogy elfeledkezett rólam az Isten". A neves német teológus, Joseph Ratzinger bíboros, mikor megkérdezték tőle, miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával, a következőt mondta: "A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért." A kereszt Isten szeretetének, az ember felé kiáradó élő szeretetének jele, egyben nagy kegyelmek forrása. A keresztfa azért is értékes, mert Jézus Krisztus szenvedésének, de még jobban a sátán felett aratott győzelmének a jele. A kereszt felmagasztalása így egyben Krisztus győzelmének felmagasztalása is.

A kereszt helye az életünkben
Bár sokan díszítik magukat kereszttel, például úgy, hogy láncon hordják a nyakukban, ez sok esetben valóban csak dísz, és szó sincs tudatosságról. Mi viszont nem feledhetjük, hogy a szent kereszt Isten szeretetére és Krisztus értünk vállalt szenvedésére utal. A magyar liturgiában szép példát találunk a kereszt értékére az esküvői szertartásban. A fiatal pár a feszületre tesz esküt, majd ezt a keresztet megkapják, és otthonukban kiakasztják a falra, ami így napról napra emlékezteti őket házastársi hűségükre és Isten szeretetére. Őseink a falvak, az utak szélén kereszteket emeltek. Még ma is megfigyelhetjük, hogy az útszéli keresztek mellett mindig van friss virág, még a ma emberében is él a kereszt iránti hűség és szeretet. A mi feladatunk pedig az, hogy mindezt megőrizzük.
Szurdokpüspökit az 1200-as években alapították. A falu neve a közeli szurdokra és a település egykori birtokosára, az egri püspökre utal. Az első templom a hegyoldalban állt, és már annak is szent kereszt volt a titulusa. A teljesen elpusztult templom feltételezett helyének közelében egy kis forrás fakad, Szentkereszt kútja, ami mind a mai napig viseli a templom címét. Az itt lakók a keresztet annyira tisztelték, hogy az általános gyakorlat ellenére a határban nem építettek keresztet.

A jelenlegi templomban egy nagyon régi szent kereszt ereklyét őriznek, melyet a búcsú idején (A szent kereszt felmagasztalása, szeptember 14.) elővesznek, és hódolnak előtte. 
Miközben a nép megérinti és megcsókolja az ereklyét, mint az elmúlt évszázadok során, ma is felhangzik az ének:  
"Szent kereszt, szent kereszt, te tiszteletedre/ És dicsőségedre jöttünk e szent helyre, szent kereszt/ Rajta Jézus teste fel van rá feszítve/ Örök üdvösségünk szent kereszt" és "Ismét eljöttünk e kedves szép helyre/ Hol ragyog Úr Jézus dicső keresztje/ Öleljük át, csókokkal illessük/ bajainkban így megsegíttetünk".

Összeállította: Borbély László az Új Ember Magazin számára

vasárnap, szeptember 07, 2014

Az Ő nevében kell összejönnünk – Évközi 23. vasárnap

Az elharapódzó, sőt burjánzó öntörvényű, az önző ember képére és hasonlatosságára szabott vallásnak, ahol én és az én elképzelésem, akaratom van a középpontban, ahol az számit, ami nekem jó és kényelmes, s nem az Isten akarata és felebarátom java, - nos, az ilyenfajta vallásosságnak nem kedvez Jézus szemlélete.
A kereszténység közösségi vallás. A közösségnek pedig szabályai vannak. Elsőként azt határozzák meg, ki a közösség tagja, ki nem. Így van ez a családban vagy a legkisebb egyesületben, szervezetben is. Az egyházban sincs ez másképp.
Isten az egész üdvtörténetben nem az egyes emberekkel áll párbeszédkapcsolatban, hanem választottai által a közösséggel, az egész néppel. Jézus is kezdettől fogva közösségi kapcsolatokra építi az Isten országát, sőt, az üdvrendet. Az apostolok közösségével együtt dolgozik, s végül az Egyházra bízza üdvözítő munkájának képviseletét és folytatását.
Minden közösség életében kulcskérdés: az egység a közösség tagjai között. Jézus az imént elhangzott evangélium-részletben az egység érdekében hoz rendelkezéseket. Az első részben arról, hogy az egyházban a tagok egymás közti nézeteltéréseit hogyan kell rendezni a testvéri intés, figyelmeztetés által.
Ugyanakkor az evangéliumi szakaszból az is kiderül, hogy „az igazi közösség nem az által jön létre, hogy az embereknek egymás iránti érzelmeik vannak, hanem két dolog által. Az egyik az, hogy mindnyájan élő és kölcsönös kapcsolatban állnak egy élő központtal. A másik az elsőből következik, de nem magától adódik. Az élő, kölcsönös kapcsolatok kölcsönös érzéseket foglalnak magukba, de ezek nem tőlük származnak. A közösség élő, kölcsönös kapcsolatokból épül fel, de az építőmester az élő, működő középpont”, (Martin Buber) - a teremtő és gondviselő Isten.
Éppen ezért a keresztény közösség minőségét Jézus jelenléte adja meg. Első pillantásra nagyon is alacsony a mérce: elég, ha ketten vagy hárman összejövünk. Az összejövetel azonban még nem közösség, és végképp nem krisztusi közösség: az Ő nevében kell összejönnünk.
Az ő nevében azt jelenti – amit jelent analóg módon a „király” vagy a „köztársaság” nevében ítélkező bíró példája – vagyis, hogy az ő hatalma alatt állunk. E minimális előfeltétel mellett azonban a közösség – és csakis a közösség – elképesztő hatalommal rendelkezik: Isten mindent megad nekik, amit kérnek, és döntéseik az égre is kötelezők! Hogy mondja Jézus? „Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is”. 
Isten elkötelezi magát. Kiszolgáltatja magát a mi ítéletünknek! Delegál, meghatalmaz, ahogy egyetlen nagyhatalommal rendelkező vezető ember se tenné! Érthető hát, hogy nem mindegy, kik alkotnak ilyen közösséget.
A ki-közösítés, amiről beszél az evangéliumi szakasz, ezért nem a szeretetlenség jele, hanem azé a makacsságé, bibliai szóval élve: keményszívűségé mely az öntörvényű, saját, önző érdekeit szemelőt tartó ember sajátja, aki egy darab kenyérért, a karrierben való előrehaladásért, a ranglétrán való feljebb jutás reményében, senki másra nem hajlandó hallgatni, akinek a fejében meg sem fordul az, hogy másnak is lehet igaza, mert saját-magának önmaga a mércéje.
Ráismerünk a ma uralkodó hamis nézetekre, amelyek sajnos a megkereszteltek, magukat keresztény katolikusoknak vallok között is egyre gyakoribbak?
Például keresztény múlttal, úgymond nagy keresztény ősökkel, hagyományokkal dicsekvő emberek közül egyesek természetesnek tarják a megfogamzott élet, és a súlyos beteg, idős ember életének a kioltását, sőt az ehhez való képzelt jogukat törvénybe is iktatják. Mások törvényre hivatkozva, jellemtelen módon, kiskapukat felhasználva, igyekszenek érvényt szerezni vélt jogaiknak, miközben szándékosan figyelmen kívül hagyják Pál apostol tanítását, miszerint: „A szeretet nem tesz rosszat felebarátjának, mert a törvény teljessége a szeretet”(Róm 13,9). Vannak, akik normálisnak tekintik a házastársi hűség megszegését, helyénvalónak a házasságon kívüli, élettársi kapcsolatokat. Mások az igazság melletti kiállásról beszélnek, miközben lázítanak, és széthúzást keltenek a közösségen belül… és még sorolhatnánk a listát.

Ezek után rá kell döbbennünk arra, hogy épp manapság, amikor az ünnepélyes kiközösítés rég kiment a divatból, a hallgatólagos és önmagától beálló ki-közösítés egyre több hívőt érint, és szívük keménysége és elvakultsága miatt még maguk se tudják!
A baj talán ott van, hogy többnyire elmarad a figyelmeztetés: a négyszemközti éppúgy, mint a közösségi szinten. Annyira félünk, hogy „elveszítjük” a vétkest, hogy inkább toleráljuk, megtűrjük a vétket. Eközben végképp elveszítjük őt, és vele bomladozik, pusztul a közösség is. Hiszen, ha egy egészséges test valamely tagja megbetegszik, és azt nem kezelik kellő időben a betegség átterjed a test többi tagjára is, míg végül halált nem okoz.
Az evangéliumi szakasz befejező részében ez áll: „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”.
Az Úr Jézus a keresztény közösség egységének és jövőjének a kulcsát a közös hitben és az imádságban látja. Az „én nevemben” kifejezés a keresztségre is utal, mely feltételezi a jézusi hitet. De utal a Jézus nevében történő elkötelezettségre is, amely szintén a közös hitből születik meg. Jézus jelenlétével ajándékozza meg az egyetértő, egyet akaró, közös imában összejövő hívő embereket.
Jézus kijelentése óta nem képzelhető el keresztény közösség a közös hit (meggyőződés és megvallás) és a közös imádság nélkül. A közös hithez és hitvalláshoz természetesen hozzátartozik Isten szavának a hallgatása is, mert a hitvallás tulajdonképpen válasz az Isten igéjére és akaratának kinyilvánítására és annak elfogadására, illetve annak megvalósítására. Amit Jézus a Miatyánkban kérés formájában így fogalmaz meg: Legyen meg a Te akaratod amint a mennyben, úgy a földön is.
Végezetül elmondhatjuk, hogy az Isten által létrehozott közösség, egyház működésének hatékonyságát az élő, a szürke hétköznapok közepette, az életünk minden területére és döntésére kiható öntudatos hit és az imádság biztosítja.
Minél élőbb és személyesebb a hitünk, minél többet imádkozunk akár egyénileg vagy családi körben, akár imacsoportokban vagy a templomban, annál nyitottabbak leszünk Isten és felebarátaink felé. Ahogy valaki fogalmazott: az Oltáriszentség imádása el kell hogy vezessen a „testvér szentség” tiszteletéhez, szolgálatához.
Az első keresztények életéről az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk. Ebből az írásból kitűnik, hogy az apostolok igen nagy hangsúlyt fektettek a közösségi imára. Jézus mennybemenetele után a tanítványok szinte minden idejüket imádságban töltötték, naponta elmentek a jeruzsálemi templomba és magasztalták Istent. Pünkösd napján is együtt voltak. Éppen imádkoztak, amikor váratlanul aláereszkedett a Szentlélek. Ezt követően a hívők száma rohamosan gyarapodott. Az Apostolok Cselekedetei szerint a százhúsz főből álló csoport egyik napról a másikra háromezerre növekedett.
Az új megtérők is megtanulták az apostoloktól a közösségi élet jellegzetes keresztény formáit, a közös imádkozást és a szentmiseáldozat, az eukarisztikus összejövetelek rendjét és szükségben lévők, a szegények szolgálatát.
Nem csoda, hogy azok az emberek, akik figyelték az apostolok közösségét, szerettek volna a közösség tagjaivá válni, még akkor is, ha az életüket kellett kockáztatniuk, a vértanúságot vállalniuk.
Akkoriban ez a jelenség mennyei illatot árasztott maga körül. Mindez ma is elevenen élhetne templomainkban, közösségeinkben, s ha ez nincs így, vajon nem azért van, mert megfertőztek bennünket is a hamis nézetek, a farizeusi lelkület, mert nagyon is alávetettük magunkat az e-világi törvényeknek – természetesen, ha egyéni érdekeink is úgy kívánják, miközben figyelmen kívül hagyjuk a törvény teljességét, a SZERETETET? … …

péntek, szeptember 05, 2014

Boldog Kalkuttai Teréz anyával való találkozásom…


„Nem az a fontos, mi mindent teszünk, hanem az, hogy tetteinkben mennyi a szeretet" – Kalkuttai Boldog Teréz anya

Kalkuttai Boldog Teréz anya emléknapja

Teréz anya élete tanúságtételével mindannyiunkat emlékezteti arra, hogy az Egyház evangelizáló missziója a szeretet gyakorlásán keresztül valósul meg, amelyet az imádság és Isten igéjének hallgatása táplálnak. Példás módon jelzi ezt a misszionáló stílust az az új boldogról készült kép, amint az egyik kezébe szorít egy gyermeket, a másikkal pedig a rózsafüzér szemeit morzsolja – ezekkel a szavakkal emlékezett II. János Pál pápa Teréz anyára, amikor 2003. október 19-én, a Missziós Világnapon csaknem negyedmillió zarándok jelenlétében Rómában, a Szent Péter téren boldoggá avatta Kalkuttai Teréz anyát, a Szeretet Misszionáriusai rend alapítóját.

 Teréz anya 1910. augusztus 27-én született, Agnes Gonxha Bojaxhiu néven, albán szülőktől, Üszküb városában (ma Skopje, a Macedón Köztársaság fővárosa). Macedónia akkoriban az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott. Agnes édesapja, Kolle Bojaxhiu albán nacionalista volt, építési vállalkozó, édesanyja, Drana, otthon nevelte a gyerekeket. Agnesnek két testvére volt, Aga és Lázár. A család az oszmán környezetben is ragaszkodott katolikus hitéhez.

Agnes Darjeelingben tett szerzetesi fogadalmat a loretoi rend missziós nővérek közösségében, 1931. május 25-én. A Teréz nevet az 1925-ben szentté avatott Lisieuxi kis szent Teréz iránt érzett tiszteletből választotta. 1929-1948. között földrajzot tanított a kalkuttai Szent Mária Iskolában, néhány évig az intézmény igazgatónője volt.
Közben engedélyt kért elöljáróitól, hogy egyedül élhessen a zárdán kívül, és a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhasson. Kérését Róma elé terjesztették, és XII. Pius pápa egyévi időtartamra jóváhagyta azt: szerzetesi életet élhetett, klauzúrán kívül, a kalkuttai érsek felügyelete alatt. Amikor 1948. augusztus 16-án Krisztusnak engedelmeskedve levette a Loreto nővérek ruháját, fehér száriba öltözött, kék szegéllyel, a vállán kereszttel, és elindult a nyomornegyedek felé, teljesen rábízta magát Jézus gondviselésére és vezetésére, egyetlen kofferje és egyetlen táskája volt.  
Patnába ment, az amerikai missziós orvosnővérekhez, hogy beható kiképzést kapjon, mint ápolónő. Karácsonyra visszatért Kalkuttába és a szegények Kis Nővéreivel lakott. Még ugyanebben az évben engedélyt kapott első nyomornegyedi iskolájának megnyitására.
1950. októberében jóváhagyták az új szerzetestársulatot, a Szeretet Misszionáriusait, amely Kalkuttában alakult meg, és innen terjedt el egész Indiában, majd világszerte. A Szeretet Misszionáriusai 1965. februárjában pápai jogú társasággá lett.
Teréz anya tevékenységét az egész világon elismerték, a rengeteg kitüntetés mellett 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat.
Teréz anya 1997. szeptember 5-én halt meg. Azt, hogy áldozatos tevékenységét mennyire elismerték a más valláson lévők is, jelzi, hogy az indiai kormány állami temetésben részesítette.


Teréz anya Sepsiszentgyörgyön 1992-ben
A Szeretet Misszionáriusai Rendjének ma több mint 750 háza „tabernákuluma” van világszerte és több mint ötezer nővér szolgálja a szegények legszegényebbjeit, és négyszáz férfi szerzetes tartozik a rendhez, gyógyító-gondozó tevékenységüket hárommillió önkéntes segíti. Öt földrész csaknem százötven országában – köztük Magyarországon és Romániában is, Csíksomlyóhoz legközelebbi házuk Sepsiszentgyörgyön van – vannak jelen, gondoskodnak a szegényekről, ápolják a betegeket, a legsúlyosabbakat, így a leprásokat is. Az alapítás óta eltelt több mint 60 esztendő alatt Teréz anya és rendje kiterjesztette tevékenységét a világ minden országára és az „élet minden sebesültjére.”
+++
A REND LELKISÉGE:A Szeretet Misszionáriusai rend lelkisége és felépítése A rend minden tagja a keresztfára feszített, haldokló Jézus szomjúságát hivatott csillapítani a szegények legszegényebbjeinek szolgálata által. A lázas betegek tényleges szomjával, a hajléktalanok kitaszítottságával, a magányos öregek túlzó ragaszkodásával, a haldoklók néma tekintetével szól Jézus: Szomjazom a lelkek szeretet után. Szeresd bennem embertársadat, hogy ő megtaláljon engem a te szereteted által, mert én vagyok az út az igazság az élet. A Szeretet Misszionáriusai rend virágzásának, terjedésének és erejének titka a szomjazó Jézus.

+++

Leo Maasburg osztrák pap „Teréz anya” címmel könyvet irt. Vele történt a következő eset, amiben Szent Antal is szerepel:
Egyik alkalommal hosszabb ideig tartózkodott Kalkuttában és rengeteg videót, fényképet készített Teréz anyáról, a nővéreiről és a szegények legszegényebbjeiről. Ezt követően elutazott Moszkvába – ez még a Szovjetunió idején történt –, majd innen Rómába. A szovjet fővárosba nem akarta magával vinni a képeket, mert félt, hogy elkobozzák. Ezért Teréz anyára bízta azokat, hogy ha majd Rómába utazik, vigye magával. Amikor ez megtörtént, minden csomag megvolt, csak a filmes doboz nem. Teréz anya azt tanácsolta Leo atyának, imádkozzon Páduai Szent Antalhoz, aki „köztudottan mindenféle elveszett tárgy égi pártfogója.” Ő megfogadta a tanácsot, és felajánlott Szent Antalnak 50 dollárt. Ám a filmes doboz az újabb járattal sem érkezett meg, s az illetékesek valószínűnek tartották, hogy elveszett. Ekkor Teréz anya azt tanácsolta, hogy Leo atya úgy ígérje meg az 50 dollárt, hogy az kenyér lesz a szegényeknek. „Erre ő különösen érzékeny Szent Antal”- mondta. Leo atya így tett, a „jutalmat” pedig fölemelte 100 dollárra, s ezt követően megérkezett a filmeket tartalmazó csomag, a hivatalnokok és a könyv szerzőjének legnagyobb meglepetésére.

Kalkuttai Boldog Teréz anya: A LEGSZEBB A VILÁGON

A legszebb nap?
A ma.

A legnagyobb akadály?
A félelem.

A legkönnyebb?
Tévedni.

Minden rossz gyökere?
Az egoizmus, az önzés.

A legszebb szórakozás?
A munka.

A legveszedelmesebb vereség?
A bátorság hiánya.

A legjobb tanítók?
A gyermekek.

A legszükségesebb szükségszerűség?
Önmagamat ajándékozni.

Mi boldogít a legteljesebben?
A másik embernek hasznára lenni.

A legveszedelmesebb hiba?
A rossz kedélyállapot.

A legközönségesebb érzés?
A bosszú és a gyűlölet.

A legszebb ajándék?
A megértés, az együttérzés.

A nélkülözhetetlen?
Az otthon, a valahová tartozás.

A jóleső érzés?
A belső béke.

A legjobb megoldás?
Az optimizmus.

A legnagyobb megelégedettség?
Az elvégzett kötelesség.

A legnagyobb erő a világban?
A hit.

A legfontosabb emberek?
A szülők.

A legszebb a világon?
A SZERETET.

hétfő, szeptember 01, 2014

„Az evangélium áldozatokat igényel”- Évközi 22. vasárnap - hanganyag

Krisztus követése olyan útvonal ma is, amelyet gyakran jelöl meg értetlenség, szenvedés, sőt üldöztetés és erőszakos halál, amit a keleti keresztények szomorú története napjainkban is alátámaszt. Senki se tápláljon hamis reményeket: ma, csakúgy, mint tegnap, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az árral szembe kell haladunk, ellentétben világunk gondolkodásmódjával.

vasárnap, augusztus 31, 2014

ESEMÉNYTÁR: Henri Boulad SJ - Az ember 3 személyiségzónája (2014.07.17.)

VATIKÁN: Úrangyala imádság Ferenc pápával - magyarul (2014.08.31)

A pápa telefonált egy iraki menekülttáborba

P. Ciro Benedettini, a Szentszék Sajtótermének igazgatóhelyettese megerősítést kapott Ferenc pápa titkárától, hogy a Zenit hírügynökség által augusztus 29-én közölt hír megfelel a valóságnak: Ferenc pápa augusztus 19-én, délelőtt telefonált egy iraki menekülttáborba, és beszélt Benoka atyával, aki egy Moszul melletti keresztény kisváros papja.

„Egy könnyekkel teli levél” – ez volt a címe annak az írásnak, amelyet Behnam Benoka atya juttatott el Ferenc pápának eléggé kalandos úton. A Zenit hírügynökséget tájékoztatva az iraki atya elmondta: kihasználta az alkalmat, hogy egy újságíró barátja jelen volt a pápai repülőgépen, amely Dél-Koreából visszahozta a Szentatyát Rómába. Barátjának küldte el a levelet Viber üzenetként, amelyet a Zenit újságírója írásban átnyújtott a pápának.

A levélben Behnam atya a Szentatyához, mint „irgalmas pásztorunkhoz” szól, és ezt írja:
„Behnam Benoka vagyok, Bartella, egy Moszul melletti kis keresztény város papja. A katolikus szeminárium rektor helyettese vagyok Ankawa városban. Ma azonban egy sátorban vagyok, amelyet orvosok és önkéntesek csoportjával állítottam fel, hogy segítsek az üldöztetéstől menekülő testvéreimnek”.

Az iraki pap elmagyarázza a pápának azt a tragikus helyzetet, amelyben keresztények százezrei élnek. „Szentatya, báránykáid helyzete nyomorúságos, meghalnak és éheznek, a te kicsinyeid félnek és már nem bírják tovább a szenvedést. Mi, papok, szerzetesek és szerzetesnők kevesen vagyunk, és attól félünk, hogy nem tudunk válaszolni gyermekeid és a mi gyermekeink testi-lelki igényeire”.

A pap háláját fejezi ki azért, hogy a pápa szüntelenül felhívást intéz a világhoz: érjen véget az iraki üldözött testvérek szenvedése. „Szeretném neked nagyon megköszönni, hogy mindig szívedben hordozol bennünket, tegyél fel minket az oltárra, ahol a szentmisét bemutatod, hogy Isten eltörölje bűneinket és irgalmazzon nekünk, és talán vegye el tőlünk ezt a kelyhet”.

A levél további félelmekről számol be és a pápa áldását kéri. „Könnyekkel a szememben írok, mert itt a siralom völgyében vagyunk vad farkas falkától körülvéve. Szentatya, félek, hogy elveszítem a te kicsinyeidet, főleg az újszülötteket, akik minden nap egyre gyengébbek, félek, hogy a halál némelyiküket magával ragadja. Küldd el áldásodat, hogy legyen erőnk előre haladni és ellenállni. Nagyon szeretlek téged, Behnam Benoka”.

Ferenc pápa nem váratott a válasszal. Visszatérése másnapján, augusztus 19-én délelőtt felhívta az iraki atyát és elmondta, hogy a levél mélyen meghatotta. A pápa köszönetét fejezte ki a menekülttáborban dolgozó önkénteseknek.

A telefonbeszélgetés során Bergoglio pápa ismételten leszögezte, hogy teljes mértékben támogatja az üldözött keresztényeket és közel áll hozzájuk. Megígérte, hogy továbbra is mindent megtesz szenvedésük enyhítéséért. Végül apostoli áldását adta, kérve az Úrtól a hitben való kitartás adományát az üldözött keresztények számára.

(vm)

„Az evangélium áldozatokat igényel”- Évközi 22. vasárnap

Nyárádremete - Szilveszter archívum
A bűn és annak következményei miatt a lelkiélet, a hitélet, a  vallásos élet, az Isten szolgálata, áldozattal, harccal, lemondással és önmagunk legyőzésével jár együtt, de „aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt” – ígéri az Úr. A mai vasárnap szentírási olvasmányaiban, Isten üzenete ezt akarja tudomásunkra adni, szívünkbe vésni.

Jeremiás próféta bánkódása annak az Isten által kiválasztott embernek mélységes gyötrelmét fejezi ki, akinek Isten szavát, Isten akaratát kell hirdetnie, s ezért mégis állandó üldözésben van része.
Ugyanis a legtöbbször a szövetség útjáról letért választott népet kell figyelmeztetnie, olykor meg kell dorgálnia. A prófétának rá kell mutatnia arra, hogyha nem hagynak fel a bűnös, az Istennel kötött szövetséghez való hűtlen életmóddal akkor a büntetés, a pusztulás következik. Ezzel pedig nem nyeri el a nép, még inkább a nép vezetőinek tetszését. Ez egyébként ma is így van: „Mond meg az igazat, s betörik a fejedet” – tartja a népi mondás.
Ahelyett, hogy komolyan vennék a próféta figyelmeztetését és bűnbánatot tartanának, mint annak idején Ninive népe, inkább üldözik a prófétát, el akarják hallgattatni. Ezek után a próféta nagy fájdalmában perlekedni kezd az Úristennel, odáig jut, hogy kijelenti: Isten rászedte, becsapta, hiszen szava hirdetése gyalázatára vált és csúfságára.
A szenvedéstől összetörten ki akarta vonni magát Isten akarata alól, nem akart tovább az Úr eszköze lenni, de érzi, hogy ez lehetetlen: „mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” – mondja a próféta.
Ez a titokzatos belső tűz, Isten szeretetének jele, ami meghódította, továbbá a ráruházott prófétai karizma arra készteti, hogy minden természetes hajlandósága, félelme ellenére folytassa hálátlan küldetését. Csodálatos példa ez arra, hogyan működik Isten hatalma egy gyönge teremtményben.
Kt. Még világosabb az evangélium tanítása: Jézus a rá váró kínszenvedésről beszél apostolainak, amelynek Jeremiás szenvedése csak halvány előképe. „Ettől kezdve – vagyis attól a pillanattól, hogy Péter apostol az Isten Fiának nevezte – Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie… megölik”. Péter a rá jellemző hevességgel azonnal reagál: Hogy lenne az megengedhető, hogy a Messiást, az élő Isten Fiát, üldözzék, és halálra adják?

Péter minden idők emberének gondolatait fejezi ki. Az emberi logika szerint minél nagyobb valaki, annál több sikert, több győzelmet kell aratnia, Istennek azonban nem ez a logikája. Jézus kijelenti, hogy szenvednie kell, mégpedig az Atya akaratából, s így kell megváltania a világot a bűntől.
Természetesen a "kell", korántsem valamilyen végzetre utal, hanem arra, hogy az Isten-ember, Jézus Krisztus felismerte Isten akaratát és azt maradéktalanul teljesíteni akarja. Ő nem a sors kényszeréből szenved és hal meg, hanem önszántából, értünk való szeretetéből. Egy alkalommal erre utalva mondja: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet… Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).
A szenvedés ellen tiltakozó Péter apostol heves elutasításban részesült: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak!”.

Félelmetes az ellentét e szavak és a Jézus Istensége és messiási mivolta megvallásakor hallott szavak között, amit a múlt vasárnap olvastunk föl. Akkor azt hallhatta, hogy „Boldog vagy Simon…”, és megkapta a főhatalmat és most: sátánnak nevezik és elutasítják.
Mindennek egyetlen oka van, Péter emberileg gondolkodva, elképzelhetetlennek tartja Jézus szenvedését és halálát. Neki könnyebb elismerni Jézusban az Isten Fiát, mint elfogadni azt, hogy gonosztevőként kivégzik. Aki azonban megbotránkozik a keresztben, magában Jézusban botránkozik meg. Aki elutasítja a kínszenvedést, őt utasítja el, mert Krisztus maga a megfeszített.
Aki követni akarja Krisztust, annak nemcsak az ő keresztjét, hanem saját magáét is el kell fogadnia. Jézus figyelmeztetni akarja tanítványait: ne ringassák magukat ábrándokban, ne gondolják, hogy követése elképzelhető a kereszthordozás nélkül. A bűn óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára. 

A kereszt, mint tárgy, és mint kiterjesztett, átvitt értelemben szemlélt fogalom, a legszorosabban Krisztushoz tartozik, az ő legszemélyesebb ügye. Krisztus nélkül a kereszt elveszíti szimbolikus jelentését, és értelmezhetetlen. Az ezzel kapcsolatos tanítás így hangzik: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem" (Mk 8,34). Nem azt mondja, hogy az én keresztemet hordozzátok: mindenki a sajátját élje át és kövesse őt.
„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket – írja Szent Pál apostol –, adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul”(Róm 12,1). A keresztény nem hordhatja kényszerből a keresztjét, hanem önként, szeretettel kell fogadnia, hogy Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért „élő és szent” áldozat legyen.
Ez azonban a gondolkodásmód gyökeres átalakulása által lehetséges csak: Isten logikája szerint kell gondolkodni, hogy így felismerjük, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a tökéletes előtte, és a szenvedés láttán ne botránkozzék.

Elmondhatjuk, hogy Krisztust követni, az ő tanítványának lenni öntudatos elkötelezettséget jelent ma is. Erre maga Jézus mutat rá a mai evangéliumi szakaszban: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem." A bűn óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára.

Jézus tanítását visszhangozza Szent Pál a római keresztényeknek írt levelében, amikor arra buzdítja őket, hogy ne hasonuljanak a világhoz, amely semmit se akar tudni Istenről, hanem egész életük legyen Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért Istennek tetsző „élő és szent” áldozat.
Krisztus követése olyan útvonal ma is, amelyet gyakran jelöl meg értetlenség, szenvedés, sőt üldöztetés és erőszakos halál, amit a keleti keresztények szomorú története napjainkban is alátámaszt. Senki se tápláljon hamis reményeket: ma, csakúgy, mint tegnap, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az árral szembe kell haladunk, ellentétben világunk gondolkodásmódjával.

Erre utalva mondta pénteken, augusztus 29-én a Szentatya, Ferenc pápa Jorge Hernandez gázai plébánosnak: „Az evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér, különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!”
Ez az áldozat vállalás tükröződik például a pénteken ünnepelt, és mindannyiunk előtt jól ismert Keresztelő Szent János vértanúságában. Krisztus előfutára a következetességet választotta, amikor tanúságot tett Isten Bárányáról, előkészítve útját. Halállal fizetett az erkölcsösség és az igazság iránti szeretetéért és az a melletti kiállásáért.

Keresztelő Szent János példája nyomán az Úr számos tanítványa vallotta meg hitét élete feláldozásával, gondolhatunk itt nemcsak azokra, akik az ősegyházban haltak vértanúhalált, hanem azokra is, akik az elmúlt század keresztényellenes rendszereiben névtelenül feláldozták életüket Krisztus iránti szeretetükért, vagy a napjainkban üldözött keresztényekre, legyen szó akár Irakról vagy a többi keleti országokról, ahol ma is kockázatos kereszténynek lenni, olykor vértanúsággal jár.
Igen, a világkülönböző részein ma is sokan szenvednek az evangéliumért. Kötelességünk, hogy emlékezzünk a hit nagy tanúira, akik korunkban is szenvedtek és szenvednek hitükért, életpéldájukat kövessük, és ugyanakkor imádkozzunk azokért, akiket ma is üldöznek, hitükért, vallásos meggyőződésükért.
Kérjük Máriát, a boldogságos Szűzanyát, hogy a hitvallók és vértanúk Királynője segítségével az üldözöttek és mi magunk is legyünk erősek az élet nehézségei közepette, azokat Krisztussal egységben éljük meg a magunk és a világ üdvösségéért.