Oldalak

szerda, július 29, 2015

A csíksomlyói Mária-kegyszobor 500 éve - Mária-tisztelet Erdélyben

A csíksomlyói kegyszobor 500 éves évfordulója alkalmából a Csíki Székely Múzeum emlékkiállítást rendez, ugyanis az erdélyi ferencesek által meghirdetett Mária-év ráirányítja a figyelmet a csíksomlyói Mária-szobor jelentőségére, és a kegyszobor mint Csíksomlyó éke, meghatározó emblémája szorosan kapcsolódik Csíkszereda város történetéhez és jelenéhez.
A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignácz püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a kis Jézus ruhácskái, amelyekbe a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség. A kegyszoborhoz kapcsolódó 18-19. századi metszetábrázolások, ferences források mellett levéltári dokumentumok tanúskodnak a Csodatevő Segítő Szűz egyházi elismeréséről.

A csíksomlyói Mária-tiszteletnek mindmáig érződő hatására és gyakorlatára elsősorban a fogadalmi tárgyak és a pünkösdi búcsús képek utalnak. Most ezt a hatást tágabb összefüggésben, az erdélyi Mária-tisztelet kontextusában mutatjuk be. Olyan tárgyi emlékeket – eredeti oltárszobrokat és oltárképeket – láthatnak az érdeklődők, amelyek térségünk Mária-tiszteletének sokszínűségét tárják fel.

A kiállítás megnyitójára 2015. július 30-án délután fél 6-kor kerül sor a Csíki Székely Múzeumban. A vendégeket Antal Attila, Csíkszereda megbízott polgármestere és P. Bőjte Mihály csíksomlyói ferences házfőnök köszönti. A kiállítást megnyitja és szakmailag ismerteti dr. Kovács András művészettörténész és Muckenhaupt Erzsébet muzeológus. A rendezvény házigazdája Gyarmati Zsolt múzeumigazgató. Közreműködik a Csíksomlyói Kegytemplom Kórusa.

A kiállítás 2015. július 30-tól szeptember 20-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban (Csíkszereda, Vár tér 2. szám). Telefonszám: (004) 0266 372 024; e-mail: info@csikimuzeum.ro.
Nyitvatartás: keddtől vasárnapig reggel 9-től este 6 óráig. Utolsó belépés zárás előtt 30 perccel. Hétfőn, egyházi és állami ünnepeken zárva.

A kiállítás létrehozói: a Csíksomlyói Ferences Rendház és a Csíki Székely Múzeum. Támogatók: a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség, a Kisebb Testvérek Rendjének Szent István királyról nevezett Erdélyi Rendtartománya és Csíkszereda Polgármesteri Hivatala.

vasárnap, július 26, 2015

Voltál már vendégségben? – Évközi 17. vasárnap



Mezőtúri Kovács Zoltán, Szegedi kispap gondolatai az esztelneki ferences templomban az évközi 17. vasárnap evangéliuma kapcsán…

vasárnap, július 19, 2015

"Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre..." - Évközi 16. vasárnap - hanganyag

„Gyertek velem külön egy csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!" – Látszólag eljött végre a pihenés pillanata a tizenkét apostolnak, miután visszatérnek missziós küldetésükből és mindenről beszámolnak Jézusnak. De alig érnek vissza, újra rájuk szabadul a tömeg. Nem tudnak pihenni.
Milyen valószerű bemutatása annak, amit sokan közülünk megtapasztalnak, hogy nincs önmagukra, családjukra, barátaikra, embertársaikra idejük...

"Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre..." - Évközi 16. vasárnap

Genezáreti tó - Szilveszter archívum
Akik részt vettek a múlt vasárnapi szentmisén, azok bizonyára visszaemlékszenek, hogy az akkori evangéliumi szakaszban arról olvastunk, hogy Jézus szétküldte apostolait, hogy ők is hirdessék az evangéliumot, Isten országának eljöttét.
Az imént felolvasott evangéliumi rész elmondja, hogy a feladat teljesítése után „az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak”. Az Úr Jézus az apostolokkal való találkozó, s azok beszámolója után így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” (Mk 6,30-34)
Ezeket a szavakat Jézus intézte tanítványaihoz és általuk intézi hozzánk is. Bár sürgette az idő, mégis fontosnak tartotta a csendes elvonulást. Nem erőltette a féktelen, lázas tevékenységet, éjt nappallá téve, az Úr napját is hétköznappá szürkítve, embert nyomorítva.
Jézus tudatosítani akarja övéiben és bennünk is, hogy nagy értéke van a csendnek, a pihenésnek. Természetesen itt nem a tétlenkedésről, nem haszontalan semmittevésről van szó, hanem a termékeny Istenre figyelésről. A gyermek odasimulásáról Atyjához, lesve jóváhagyó, bíztató tekintetét, várva áldásának simogatását. A lélek érlelődésének, kibontakozásának alkalmai ezek a csendes elvonulások az élet zakatoló zajától.

Kemény munka közben egy pillanatra meg szoktunk állni, hogy “szusszanjunk” egyet. Mindennapi életünk nagy hajszájában ilyen “szusszanás”, Istenhez sóhajtás az egyéni és közösségi ima, Isten üzenetének olvasása, a szentmisébe való bekapcsolódás, az elmélyülés a szent, az életünket megszentelő gondolatokban.

„Gyertek velem külön egy csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!" – Látszólag eljött végre a pihenés pillanata a tizenkét apostolnak, miután visszatérnek missziós küldetésükből és mindenről beszámolnak Jézusnak. De alig érnek vissza, újra rájuk szabadul a tömeg. Nem tudnak pihenni.
Milyen valószerű bemutatása annak, amit sokan közülünk megtapasztalnak, hogy nincs önmagukra, családjukra,barátaikra, embertársaikra idejük. A tanítványok is megpróbálnak hát Jézussal a tavon menekülni, hogy nyugodt helyre jussanak. De hiába fáradnak, mert az emberek átlátják szándékukat és megelőzik őket.

Az apostolok "elrontott" szabadsága lenne ez? A hosszú út után az apostolok kétség kívül pihenésre vágytak, amelyet Mesterüknél találnak meg. De Márk evangélista úgy állítja elénk Jézust, mint aki fáradhatatlanul gondoskodik az emberekről, akiknek céltalan az életük, "akik a pásztor nélküli juhokhoz hasonlítanak".
Szabadságon lenni és kipihenni magunkat – gyakran a szeretettel és belső békével függ össze. Jézussal kipihenni magunkat – nem azt jelenti, hogy kényelmes menedéket keresünk, puha fészket, ahol elássuk magunkat. Jézus mellett pihenni: sokkal inkább azt jelenti, hogy tanulunk Isten népe iránti szeretetéből; azt is jelenti, hogy felfedezzük, hogy a küldetés nem más, mint továbbadni Isten szeretetét, amit túláradóan ajándékoz övéinek. Csak ezáltal nyer új értelmet az élet: szavainkat új tartalommal tölti meg és mozdulataink értelmet kapnak. Isten a béke ígéretének beteljesülése, az emberiség ínsége és nyomorúsága közepette, azé a békéé, amelyet mindannyian keresünk, hogy szívünk legmélyebb vágya lecsillapodjék.

Vajon ez azt jelentené, hogy mi apostolként Krisztus követői vagyunk és nincs jogunk szabadságra és pihenésre? – Semmiképp sem! Nekünk is szükségünk van szabadságra és pihenésre és önmagunkra fordított időre, éppúgy, mint a betevő falatra. De a szeretetben nincs szabadság. – Ezt IS Jézus mutatta meg nekünk.

A hétköznapi munka után eljöttünk a templomba, hogy pihenjünk egy kicsit és lélekben feltöltődjünk. Az öntudatos keresztény ember, aki nem csak felszínesen akarja megélni hitét, minden vasárnap Jézustól indul el, hogy a hétköznapokban is a Krisztustól tanultakból éljen, s a hétvégén Krisztushoz tér vissza, miként egykor az apostolok is, amikor a Mester missziós útra küldte őket, s hozzá tértek vissza.
Tévedés volna azt gondolnunk, hogy Jézus csak egy röpke hétvégi együttlétre hív bennünket, s nem akar velünk lenni a mindennapokban. Mind a munka, mind a kikapcsolódás idején Jézus velünk van, velünk akar lenni, ha engedjük.

„Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” – szól Jézus. Szavai azt is jelentik, hogy a vasárnap megszentelése nem merülhet ki a munkától való tartózkodásban, hanem a lelki feltöltődés ideje kell, hogy legyen minden keresztény számára. Azért jövünk Jézushoz, hogy tanításával és Testével tápláljuk lelkünket. Tanításának hallgatása és a szentáldozás erőt ad nekünk a mindennapi feladataink végzéséhez a munkahelyen és otthon, családunk körében.
A szünet nélkül végzett fizikai vagy szellemi munka egy idő után teljesen kimeríti az embert, és tragédiához vezethet.

A legenda szerint Szent János apostol szívesen játszott időnként egy szelíd sas madárral. Egy vadász, aki egy alkalommal meglátogatta, csodálkozva szemlélte az apostol és a sas játszadozását. Nem értette, hogy egy ilyen kiváló képességű ember miért pazarolja az idejét a játékra. Ezért megkérdezte Szent Jánost: „Miért fecsérled idődet egy állattal való haszontalan játékra?” Az apostol visszakérdezett: „Miért nincs a nyilad, amit a kezedben tartasz, mindig kifeszítve?” A vadász ezt válaszolta: „Ha a nyilam állandóan megfeszítve volna, elveszítené erejét. És ha ki akarnék lőni egy nyílvesszőt, az nem repülne messzire.” Szent János a következőkkel fejezte be a beszélgetést: „Látod, én is pontosan ugyanezt teszem. Ha én is állandóan kifeszített állapotban lennék, s minden időmet csak a munkára fordítanám, akkor egy idő után elveszíteném erőmet. Időnként játszom ezzel a sassal, hogy pihenjek és visszanyerjem erőmet. Aztán pedig megújult erővel látok hozzá újra a munkának.”
A legenda tanulsága világos számunkra: Szükségünk van a pihenésre és a lelki feltöltődésre. Nem dolgozhatunk hétfő kora reggeltől vasárnap késő estig megállás nélkül. Szükségünk van az értelmes és hasznos kikapcsolódásra, a testi-lelki felüdülésre.
Azért van szükség erre, mert csak a csendben, a lélek magányában leszünk képesek felismerni Istennek életünkre vonatkozó akaratát, s felfedezni a megváltás csodáját: aminek gyümölcse a vérizzadás, kínok-kínja, agónia kísérte vajúdás által megszületet új élet, a FELTÁMADÁS.

A napnak egy bizonyos szakaszában, a hétnek egy napján: vasárnap, az évnek egy időszakában – szabadság alatt – minket is elcsendesülésre, nála való megpihenésre és az egymással való találkozásra hív meg Jézus. Örvendjünk ennek a kegyelmi időnek! Használjuk fel a vele való egyesülésnek sajátos eszközeit, a napi imát, a Biblia olvasását, a szentségekhez való járulást, szentgyónást, szentáldozást, a naponkénti, de legalább a vasárnapi és ünnepnapi szentmiséken való részvételt, a felebaráti szeretetnek gyakorlatait, hitéletünk építésére, lelki gyarapodásunkra!

A mai evangélium szerint a küldetésből visszatérő apostolokkal találkozik Jézus és velük együtt félrevonul egy magányos helyre, hogy megoszthassák vele élményeiket, tapasztalataikat, örömüket és bánatukat, de egyben biztosíthassa pihenésüket is. Viszont az is több helyen előfordul az evangéliumokban, hogy Jézus egészen egyedül vonul vissza, keresi a magányt, hogy idejét az imádkozásnak, az Atyával való beszélgetésnek szentelje.

Keressük mi is azokat az alkalmakat, amikor egyedül lehetünk Istennel, amikor legalább vasárnaponként visszatérhetünk az Oltáriszentségben köztünk élő Jézus Krisztushoz és beszámolhatunk neki munkánk sikereiről vagy kudarcairól, amikor az elkövetkező hét feladatainak végzéséhez kérjük segítségét. De ugyanakkor azokat az alkalmakat is keressük, amikor Isten jelenlétében együtt lehetünk családtagjainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel, akikkel őszinte, mély párbeszédet folytathatunk az élet nagy kérdéseiről, akikkel megoszthatjuk a hitünk által fémjelzett élményeinket, tapasztalatainkat, sőt a legutóbb hallott, vagy olvasott viccünket, humoros történetünket, ami derűt csalhat gondterhelt embertársunk arcára.

Ne feledjük, hogy egymás hitéből, hitből fakadó életéből, és derűs magatartásából is erőt meríthetünk ahhoz, hogy sikeresen járhassuk végig az élet útját, amely az örök életbe torkollik!

csütörtök, július 16, 2015

Esztelnekről Szent Mihály hegyére, avagy P. József és P. Leonárd kiruccanása


Hálás köszönet S. Balázsnak, a Réba panzió vezetőjének, a meglepetés kivitelezésért.
Az atyáknak ez a kis kiruccanás valóban örömet szerzett.
Isten fizesse!



„Nagyobb öröm adni, mint birtokolni!” - Imre atya írása

Forrás hely itt érhető el
Még káplán koromban történt. Amikor egy este fáradtan hazajöttem, plébánosom azt kérdezte tőlem a vacsoránál: „Na, mi mindent láttál, mesélj?”
Ösztönösen azt válaszoltam neki: „Valójában nem láttam semmi különöset… Még ki sem szaladt a mondat a számon, azonnal megdöbbentem, mert ez azt jelentette, hogy egész nap nyitva volt a szemem, mégsem láttam semmit. Ez tehát egy elveszett nap volt számomra.

A dolog még nagyon sokáig foglalkoztatott...

Aztán rövid időre rá azt olvastam egy könyvben: „Nyitott szemmel járj a világban. Próbáld meg felfedezni azt a belső valóságot, amelyet minden ember és minden dolog magában hordoz. Akkor sokkal többet sejtesz meg majd mindenből és mindenkiből!”

„Hogyan kell ezt tennem?” – morfondíroztam magamban.

Egy belső hang erre azt válaszolta nekem: „Mindennek, amit a szemeddel látsz, van egy másik, rejtett dimenziója, amelyet azonban csak a szíved képes észrevenni. Engedd hát, hogy mindaz, amit látsz, a szívedet is megszólítsa. Ha így teszel, felfedezed a dolgok legbelsőbb titkait!”

Vasárnap Budapesten, késő délelőtt egy kis utcai kutat pillantottam meg. A gyönyörű szép napsütésben a madarak leszálltak a kút szélére és ittak csobogó vizéből. Sőt, még egy járókelő is így oltotta a szomját. És a kis kút mindenkinek adott a vizéből.

Csodáltam nagylelkűségét, és azt kérdeztem tőle: „Mit akarsz nekem mondani? Mi az, amit első látásra nem látok? Mi a Te rejtett titkod?”

És a kis kút azt válaszolta: „Az én belső titkom az, hogy boldog vagyok!” Meglepett, mert épp ezzel a válasszal nem számoltam.
„És mi tesz Téged boldoggá?” – kérdeztem kíváncsian.
Ő így válaszolt: „Az, hogy adhatok. Tovább adhatom azt, amit magam is kaptam. Ha majd egyszer nem ajándékozhatom, akkor nem leszek többé az, ami vagyok.”
Kisvártatva még azt súgta nekem szégyenlősen, mintha egész titkát rám akarta volna bízni: „Nagyobb öröm adni, mint birtokolni!”

Annyira szíven ütött ez a titok, hogy egy ideig nem tudtam szóhoz jutni.

Még ma is gyakran eszembe jut a budapesti kis utcai kutacska, és tisztán hallom belső üzenetét: „Nagyobb öröm adni, mint birtokolni!”

Jézus Urunk is ugyanezt mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (vö. ApCsel 2,35)

Ha pedig Ő is ezt mondta, akkor igaznak kell lennie!

Próbáld ki Te is!

Stuttgart, 2013-11-12.

szerda, július 15, 2015

Isten Atyám: imádom Őt!

Részlet Tóth Tihamér szentbeszédéből


"Öreg halász vitt át csónakján egy fiatal embert. Az egyik evezőre ez volt írva: «Imádkozzál!», a másikra: «Dolgozzál!» Az ifjú gúnyosan mondta: «Ósdi ember kend, bátyám! Minek az imádság annak, aki dolgozik?»... Az öreg nem szólt semmit; csak eleresztette azt az evezőt, amelyiken az «imádkozzál» volt írva s a másikkal evezett. Evezett, evezett... de csak helyben forogtak, nem jutottak előre. A fiatalember ekkor látta be, hogy a «munka» evezője mellett szükség van a másikra is: az imádságéra.

Én tehát imádom Istent, aki fölöttem van: ez az én rendszeres reggeli s esti imám; imádom Istent, aki közöttünk van: ez az én templomi ájtatosságom; és imádom Istent, aki bennem van: s ez az én Isten akarata szerint rendezett életem. Nekem nem kell bűn terhe mellett, előírni, hogy misére menjek s gyónjam-áldozzam. Nekem nem kell megparancsolni, hogy imádkozzam. Nekem örömem, erőm, hogy mennyei Atyám van; nekem vigasztalásom, hogy az Isten szóba áll velem; nekem legnagyobb megtiszteltetésem, hogy szabad imádkoznom!"

Forrás: eucharisztikuskongresszus.hu