Oldalak

szerda, január 17, 2018

Egy újévi jótanács… - Imre atya írása Stuttgartból

Nem tudom, miért, de ma, az új év első napjaiban az alábbi történet jutott az eszembe.

Egy ateista eltévedt a hegyekben. Ráesteledett. Ahogy botorkálva kereste a helyes utat, egy óvatlan pillanatban leesett egy kiálló kőszirtről. Esés közben utolsó lélekjelenlétével még hirtelen megkapaszkodott egy fa ágába. Most ott himbálódzott ég és föld között, fölötte a szikrázó csillagos égbolt, alatta pedig a feneketlen mélység. Tudva azt, hogy nem sokáig bírják a karjai, végső kétségbeesésében így kiáltott fel: – „Isten!” Csend. – „Isten” – sikoltott fel még egyszer, „ha vagy, akkor ments meg, s én megígérem neked, hogy hinni fogok benned, sőt másokat is a hitre térítek!” Újfent nagy csend. Majd hirtelen egy olyan erős hang dörgött bele az éjszakába, hogy emberünk azt hitte, menten szörnyet hal: – „Mindenki ezt mondja, ha bajban van!” – „Nem, Isten, nem” – kiáltotta az ateista, „én nem vagyok olyan, mint a többiek! Én már elkezdtem hinni, hát nem látod? Szóltam hozzád, sőt hallom is a hangodat. Ments meg csak, s meglátod, életem végéig hirdetni fogom létezésedet!” – „Jól van”, szólt Isten, megmentelek. Engedd el az ágat!” – „Engedjem el az ágat?” – gúnyolódott az ateista. – „Hát bolond vagyok én?!” …

Mielőtt a történetet befejezném, mert érdekes a vége!, hadd mondjam el: ez az ateista akár egy hívő ember is lehetne. Vele is megtörténhetett volna az eset. És, tegyük kezünket a szívünkre, melyikünk engedné el az ágat?…

Az elmúlt esztendőben nem egyszer kellett erre a történetre gondolnom. A mai társadalomban ugyanis egyre inkább lesz úrrá az érzés: „szabadesésben” leledzünk. Régi, megszokott biztos pontok, „ágak” tűnedeznek el a minket körülvevő világból, sőt magából az Egyházból is: a szent iránti tisztelet, a mindenkire egyformán kötelező isteni parancsok, a tiszta barátságok, a normális emberi kapcsolatok, az egymás iránti kölcsönös tisztelet és bizalom, a lojalitás, a civilizált viselkedés, egyszerűen az emberi szó…

Miközben új óriásinak tűnő problémák is jelentkeznek: az egyre puskaporosabb politikai helyzet, az embertelen pénzközpontúság, a bizonytalan munkahely, az elégtelennek érzett betegbiztosítás, az egyre fogyó nyugdíj, a látszólag hiányzó utánunk jövő nemzedék, a megoldatlannak tűnő menekültügy, az egyre növekvő kriminalitás és közbiztonság…

Természetes hát, hogy aggódunk, félünk, és kikívánkozik belőlünk a kérdés: Merre tart a világ 2018-ban? Ki mutatja meg nekünk az utat, ki vagy mi ad nekünk biztos fogódzó pontokat?

Először is: szerintem a félelem erre nem alkalmas!

A középkor legnagyobb teológusa, Aquinói Szent Tamás (1225-1274) egyszer az embernek a világmindenség színpadán betölt szerepe felől kérdezve ezeket mondta: „Ha Isten a földet és az egész világmindenséget nem tartaná állandóan a tenyerén, akkor az visszahullna abba a semmibe, amelyből teremtetett, elveszítené létének alapjait. Talán innen is ered az, hogy még az ateisták is szájukra veszik Isten nevét, ha rosszul megy a soruk, ha szükségükből nem találják a kiutat. Határhelyzetekben, katasztrófák idején, betegségben és szenvedések idején az úgynevezett hagyományos keresztények is mélyebben kezdenek el gondolkodni életük értelmén. És akkor megtörténhet, hogy hirtelen előttük is fölsejlenek a nagyobb összefüggések. Korábbi idők bölcsessége ezt így fejezte ki: nem a jólét, nem is a teli has vagy a gondtalanság, hanem a szükség tanít meg a legjobban imádkozni.”

Ezért is van az, hogy vallási fundamentalisták (sarlatánoknak neveztük őket régen), különböző, szerintük küszöbön álló eseményekkel riogatják az embereket. A félelmet használják fel arra, hogy megtérítsék, azaz: vallásukba, felekezetükbe vagy szektájukba tereljék az embereket. Egyre csak a büntető Istenről beszélnek, aki hetedíziglen is megbosszulja a rajta esett csorbát, mert botorul azt hiszik, hogy ha az ember Istentől nem fél, akkor letért a helyes útról. Ilyen bűntető, kiszámíthatatlan, bosszúszomjas, irántunk érdektelen „istenben” azonban nem csak, hogy az ateisták, de mi sem hiszünk.

Hát milyen a mi Istenünk? Karácsonykor hallhattuk: a mi Istenünk annyira szeret bennünket, hogy emberré lett. Meg akarja osztani velünk az életet a bölcsőtől egészen a sírig. Sőt, azon túl is! Ő nem azt akarja, hogy féljünk tőle, hanem azt, hogy viszontszeressük Őt. Ő nem azt akarja, hogy rettegjünk Tőle, hanem, hogy bízzunk benne!

És itt kanyarodok vissza a történet végéhez…

Emberünknek mégis csak volt annyi ereje, hogy egész éjszaka ég és föld között megkapaszkodjék az ágba. Ujjai már meggémberedtek, melle zihált, minden porcikája fájt… És amikor már azt hitte, hogy itt a vég, pirkadni kezdett. Ő pedig a gyér fényben lefelé nézett, hogy lássa, milyen mély az alatta tátongó szakadék. És ahogyan még jobban kinyitotta a szemét, nem akart hinni annak, amit látott: a lábától mindössze két méterre egy kiálló kis kőpadka volt, amelyen – ha az Úr felszólítását követve elengedte volna magát – nyugodtan földet érhetett volna…

Másodszor: az egyedüli fogódzó pont a bizalom!

Ha tehát minden idegszálunkkal különböző „ágakba” kapaszkodunk, az Úr nem tud minket megmenteni. Csak azokat tudja megmenteni, akik akarják, hogy az Úr megmentse őket! Ez az akarat pedig a bizalomból forrásozik. Az Úr ugyanis ad nekünk erőt, de mindig csak annyit, amennyit kérünk Tőle. Mindig csak bizalmunk mértékében!

Lehet, sőt biztos, hogy ez az új esztendő is tartogat majd számunkra is nehéz órákat, szomorú perceket, fájdalmas napokat.

Lehet, sőt biztos, hogy egyszer egyszer mi is úgy érezzük majd magunkat, hogy az utolsó szalmaszálba (vagy a történetünknél maradva: faágba) kapaszkodunk, amely bármely pillanatban letörhet…

Legyünk viszont meggyőződve arról, hogy az Úr keze mindig alattunk feszül.

Nem enged a semmibe hullani minket!

Csak bízzunk benne rendületlenül!

Ezt a határtalan nagy bizalmat kéri az új év minden napjára – minden Híve, minden Olvasója, és a maga számára is,

szeretettel,
Imre atya

Stuttgart, 2017. január 8.

Forrás: http://stuttgarti-katolikusok.de/index.php/egy-ujevi-jotanacs/

vasárnap, január 14, 2018

CSÍKSOMLYÓI PÜNKÖSDI BÚCSÚ AZ IFJÚSÁG ÉVÉBEN - A búcsús szentmise szónoka Marian Adam Waligóra, a częstochowai Jasna Góra-i pálos kolostor házfőnöke

Marian Adam Waligóra OFSPPE
„Legyen nekem a Te igéd szerint” (Lk 1,38)

A zarándokok motivációi különbözőek, de a hívó szó azonos valamennyi zarándok szívében. A ma emberének szüksége, igénye van a mozgásra, nem csoda hát, hogy újra felfedezte a zarándoklatot, amihez természetesen hozzájárul az is, hogy sokkal könnyebb a helyváltoztatás, könnyebben eljutunk akár távolabbi kegyhelyekre is. Így a zarándoklat ma élő tradíció, amelynek során lehetőség nyílik arra, hogy aki útra kel, találkozzon Istennel. Ezért nem véletlen, hogy napjainkban egyre népszerűbbek a kegyhelyek, a búcsújáróhelyek. A ma embere érzi, hogy szüksége van arra a lelki tartalomra, amit egy zarándoklat alatt élhet át. A zarándoklatnak megvan a maga ritmusa, hagyománya, ami találkozik a 21. század modern emberének az igényével. Nem lenne helyes, ha a búcsújárást az idős generáció vallásos gyakorlatának gondolnánk, hiszen egy-egy kegyhelyen számos fiatal is imádkozik, énekel, válaszolva a hívó szóra. 

Szentatyánk, Ferenc pápa a 2018-as rendes püspöki szinódust a Fiatalok, a hit és a hivatástisztázás témában hirdette ki. A világegyház szándékához kapcsolódva a Gyulafehérvári Főegyházmegye is a 2018-as pasztorális évet a Fiatalok a hit útján témában tervezi meg.

Ennek a pasztorális évnek az elmélyítésében akar segítséget nyújtani 2018-ban a csíksomlyói kegyhely is. Az év mottója a fiatal Boldogságos Szűzanya válasza az angyal kérésére, Isten üzenetére: „Legyen nekem a Te igéd szerint.” (Lk 1,38) Valószínű, hogy a fiatal Mária is tervezett, kutatta, hogy hogyan fog folytatódni az élete, a fiatalsága miben fog kibontakozni. Amikor az angyal hírül adja neki az üzenetet, hogy „az Isten kiválasztott téged, és gyermeket fogansz”, akkor ő igent mond a hivatására.

Nagyon jól tudjuk, fiatalnak lenni soha nem volt könnyű, hiszen mindig ott vannak a komoly nehézségek a felnőtté válás folyamatában. Az akart vagy akaratlan változások, a belső és külső elvárások, a szerelem, a barátság, az iskola, a munka kiválasztása mind-mind állandó problémát, fejtörést jelentenek. Nem könnyű egyik korban sem fiatalnak lenni. Nem könnyű ma sem, nem volt könnyű nekünk sem, de visszatekintve a családfánkra, valószínű minden kor fiataljának megvolt a maga kihívása, kísértése, és megvolt az, hogy mit tartott szépnek, mitől volt boldog.
A 2018-as pünkösdi búcsú legyen a fiatalok, az ifjúság búcsúja! Nagy a felelősségünk, nagy a felelőssége mindazoknak, akikre rábízta a jó Isten a gyermekeket, hiszen a gyermek a családban szocializálódik, ott tanul meg kapcsolatot teremteni, és lesi el, hogy hogyan szeretik egymást a szülők. Megtanulja a rokoni kapcsolatokat, azt, hogy hogyan kell viselkedni a szomszédokkal, a barátokkal, és még lehetne folytatni, hogy mennyi mindent a családban sajátít el. Majd következik az oktatás, a bölcsőde, az óvoda, az iskola, és mivel a keresztény ember többletet akar adni a gyermekének, miután ő lerakta benne a hitbeli alapokat, elküldi hittanórára, vagyis továbbadja, rábízza az egyházra, hogy a hitben felnőtté, felelősségteljes gondolkodóvá nevelje.
Nagy a felelősségünk a fiatalok iránt. Ezért az ifjúság évében és a csíksomlyói pünkösdi búcsún is imádkozzunk mindannyian azért, hogy a jó Isten tegyen képessé bennünket arra, hogy példaképek tudjunk lenni a számukra, és szeretetünkkel, imáinkkal, életünk tanúságtételével tudjuk segíteni fiataljainkat útjukon! (Urbán Erik OFM kegyhelyigazgató)


A pünkösdi zarándoklat liturgikus programja

• Május 18-án, pénteken az este 7 órakor kezdődő szentmise nyitja meg a csíksomlyói pünkösdi zarándoklatot. A szentmisét követően a kegytemplomban egész éjszakán át tartó virrasztás kezdődik.
• Május 19-én, szombaton reggel 7-kor és 8-kor, valamint este 7 órakor lesznek szentmisék a kegytemplomban.
A papságot, a búcsú szimbólumának tekintett labarumot és a pápai kisbazilika-jelvényt kísérő kordon délelőtt fél 11-kor indul a kegytemplom előtti térről az ünnepi szentmise helyszínére, a Kis- és a Nagysomlyó-hegy közötti nyeregbe a Hármashalom oltárhoz, ahol az ünnepi búcsús szentmise délután fél 1-kor kezdődik.
A kegytemplomban az este 7 órakor kezdődő pünkösdelőesti szentmisét követően, 8 órától reggelig tartó virrasztás lesz.
• Május 20-án, vasárnap pünkösd ünnepe van. A szentmisék a kegytemplomban reggel 7-kor, 8-kor, délelőtt fél 11-kor és este 7 órakor lesznek.
• Május 21-én, hétfőn pünkösd másodnapján a szentmisék a kegytemplomban szintén ünnepi sorrendben lesznek: reggel 8-kor, délelőtt fél 11-kor és este 7 órakor.

Az ünnepi búcsús szentmise szónoka

Marian Adam Waligóra OFSPPE pálos szerzetes, a częstochowai Jasna Góra-i pálos kolostor házfőnöke lesz a 2018-as ünnepi búcsús szentmise szónoka.
Marian Adam Waligóra 1966. október 2-án született a lengyelországi Jędrzejówban. Általános iskolája elvégzése után a természet iránti szeretettől vezérelve erdészeti középiskolában folytatta a tanulmányait Zagnańskban. Erdész szeretett volna lenni, de a középiskola befejezését követően megváltoztatta terveit, és a hivatás hangját követve 1987-ben a pálos rendbe lépett, ahol 1993. július 30-án tett örökfogadalmat. 1994-ig a pálos rend szemináriumában tanult Krakkóban. 1994. június 18-án szentelték pappá Częstochowában a Jasna Góra-i pálos kegyhelyen.
Fiatal pálos szerzetesként magyarul is tanult, amire a pálos rend magyar alapítása indította, ugyanakkor arra is gondolt, hogy így könnyebben tarthat majd kapcsolatot a magyarországi pálosokkal. Már ekkor komoly kapcsolatot létesített olyan személyiségekkel, akiknek fontos szerepe volt a lengyel-magyar barátság alakításában.
Ezek az előzmények játszottak szerepet abban, hogy pappá szentelése után újmisésként Magyarországra, a pécsi pálos kolostorba került, és ott végzett közel egy éven keresztül lelkipásztori szolgálatot, elmélyítve a magyar nyelv, történelem és kultúra ismeretét, szeretetét.
Magyarországi tartózkodását követően a pálos rend központjába, a lengyelek nemzeti kegyhelyére, a częstochowai Jasna Góra-i pálos kolostorba helyezték, ahol tehetségének köszönhetően hamar jelentős beosztásba került: a kegyhely helyettes vezetőjének nevezték ki, és ezt a szolgálatot látta el egészen 2014-ig, amikor előbb 2014. április 16-tól a kolostor házfőnökhelyettese, majd még ugyanebben az évben augusztus 4-től a közel 100 pálos szerzetesből álló közösség házfőnöke lett.
Marian Adam Waligóra különös figyelmet szentel a magyar zarándokoknak, mindig hívja, várja, és nagy szeretettel fogadja őket Częstochowában Jasna Górán, amely azon túl, hogy Lengyelország nemzeti kegyhelye – ahogy emlegetni szokták: „Lengyelország szíve” –, a világ egyik legjelentősebb zarándokhelye is, amelyet minden évben emberek milliói keresnek fel, közöttük egyre növekvő számban magyarok is. 

A gyakori meghívásoknak eleget téve rendszeresen látogat Magyarországra, ahol szerteágazó lelkipásztori tevékenységet fejt ki, ugyanakkor közreműködik a magyarországi lengyel vonatkozású eseményeken. Sokat tesz a nagy lengyel pápa, Szent II. János Pál pápa emlékének méltó magyarországi megőrzéséért és tiszteletének erősítéséért.
Személyes tapasztalatai alapján ismeri és szívén viseli a külhoni magyarság sorsát. Több alkalommal járta végig a határokon túli magyar helyeket, így fordult meg többször Csíksomlyón is. Mindenütt tanújelét adta annak, hogy a barátság nemcsak a határok közé szorított államok, hanem a két keresztény nép között áll fenn.

Nagyon sokat tesz a lengyel–magyar barátság elmélyítéséért. Ennek a tevékenységének is köszönhető, hogy a két nép barátságát szépen kifejező és jelképező események a lengyel és a magyar nemzet lelki egymásra találását hordozzák.

Összeállította:
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens

„Mester hol laksz?”- Évközi 2. vasárnap

A mai vasárnap Isten üzenetének, az első olvasmány és az evangéliumi szakasz középpontjában az isteni hívás és az ember részéről e hívásra adott válasz áll.

Az első olvasmányban (1 Sám 3, 3-10) Sámuel egy jólelkű fiú, aki kisgyerekkora óta figyelmes volt Isten hívására, aki az Úrnak szolgált gyermekkorától, Éli főpap mellett, aki azonosul a szolgálatával, de még sohasem volt személyes Isten-élménye. Készséges viszont arra, hogy amit az idős pap tanácsol, azt megtegye: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” A bibliai leírás szerint Sámuel nem „kis ministráns” korú, hanem kb. 18 éves, akit prófétának, azaz valaki helyett beszélőnek választ az Isten. Sámuel ekkor fedezi föl azt, amit majd az egész választott nép megtanul: az Isten beszél, azaz kinyilatkoztat, az ember pedig hallgat, azaz figyel, befogad.
Az esemény főszereplője az Úr. Itt az válik világossá, hogy Isten tud és akar az emberrel párbeszédet kezdeményezni, közölni akaratát, beszélni vele. Isten, az Úr mindig ugyanígy viszonylik hozzánk.

A mai evangéliumi szakaszban (Jn. 1, 35-42) az utolsó ószövetségi próféta, Keresztelő János áll előttünk, aki Jézusra mutat. Arra a Jézusra, aki mint Isten Fia a legteljesebb üzenetet, kinyilatkoztatást hozta az Atyától, és akinek egész lénye, egész élete maga az Üzenet.

A kinyilatkoztatás célja kettős: Először is általa segít bennünket Istenünk abban, hogy bár az eredeti bűn erősen megrongálta bensőnket – tisztánlátásunkat, ösztönvilágunkat, akaratunkat –, mégis rátaláljunk az emberhez méltó helyes életmódra. A kinyilatkoztatás által másodszor azt közölte mennyei Atyánk, hogy emberfeletti, isteni stílusú életre és boldogságra hívott meg mindnyájunkat, és erre az életformára oktat, a kinyilatkoztatott igékkel. Ez az életforma a Szentlélek irányítása alatt áll, és az örök életbe torkollik.

„Nézzétek, az Isten báránya” - szól Keresztelő János hallgatóihoz. E szavak hallatára a két tanítvány: András és János, akik Keresztelő Jánossal voltak, Jézus nyomába szegődtek, követték Őt és „aznap nála maradtak”. Hogy mennyire meghatározó volt ez a rövid ideig tartó, Jézussal való találkozás, hogy milyen mély nyomot hagyott a két tanítvány életében, az kiderül abból, hogy az evangélista még öreg korában is visszaemlékszik arra, hogy „ez a tízedik óra körül volt”. Illetve abból, hogy most már ők maguk válnak hírvivőkké és visznek másokat is Jézushoz. Ahogy András teszi, aki először testvérével, Simonnal találkozik, és elmondja, hogy „megtaláltuk a Messiást” és „elvitte Jézushoz”, Aki a Péter nevet adja Simonnak (vö Jn 1,35-42).

Az Isten megtapasztalása, a személyes Isten élmény keresztény mivoltunk alappillére és hordereje. Lehet, hogy mi is úgy lettünk keresztények, hogy más valaki beszélt Jézusról, vagy, mert hívő szüleink megkereszteltettek bennünket. De ne feledjük, keresztény mivoltunk csak akkor válik majd nagykorú hitté, ha személyes tapasztalat igazolja azt, ha rádöbbenünk arra, hogy az Úr a mi szerető Istenünk, és állandó jelenlétében élni boldogság, Vele lenni jó. E tapasztalat nélkül, Isten élmény nélkül, keresztény mivoltunk életképtelen, s nem jelent egyebet, mint egy hagyományőrző, esetleg keresztény értékeket fontosnak tartó közösséghez tartozni.

Néha talán úgy gondoljuk, hogy nem is olyan nehéz dolog, kereszténynek lenni, hiszen hol másutt találnánk olyan nemes értékeket, mint keresztény vallásunkban? De minden ember életében bekövetkezhet egy olyan pillanat – mélységes csalódás abban, akiben tökéletesen megbíztam, egy súlyos, gyógyíthatatlan betegség, a legkedvesebb személy halála, a meg nem értések, jóakaratunk sorozatos félre magyarázása, – tehát egy olyan pillanat, amikor minden elmélet kevésnek bizonyul, amikor csak a személyes tapasztalat által szerzett hit-bizonysága marad meg, amikor csak ez képes át segíteni bennünket az élettel járó nehézségeken.

A Jézus nyomába szegődő tanítványok magatartását kellene követnünk, ha igazán Krisztus-követő keresztény életet akarunk élni, hiszen hányszor hangzik el a szentmise keretében: „íme, az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”.
Igaz, sokan még azok közül is, akik időnként felkeresik a gyóntatószéket, azt állítják: „Nekem nincs bűnöm”. S ha nincs bűn, akkor nincs szükség az Isten bárányára, az Úr Jézusra sem, aki egyedül képes elvenni a világ bűneit, s megszabadítani annak következményeitől.
Szent János apostol első levelében olvassuk: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat csaljuk meg és az igazság nincs bennünk”(Jn 1,8). Márpedig elég gyakran hallani „nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam, más bűnöm nincsen”. Csakhogy a bűn legtöbbször lélektani jelenség: jóra való restség, a jó megtételének elmulasztása, önzés, szeretet hiány, felelőtlen ítélkezés, kritizálás, pletykálás, haragtartás, megbocsátani nem akarás… Igen, a bűn legtöbbször lélektani jelenség, amit nem lehet kézzel-fogható módon bizonyítani, de attól még bűn marad.

A mai kor emberének nagy bűne: a vélt bűntelensége. Ez a sátán egyik nagy diadala az emberen, mert számára az a legnagyobb nyereség, ha el tudja hitetni az emberrel, hogy nincs bűne, a bűn helyett, inkább életrevalóság, ügyesség, jó gazdasági érzék, találékonyság, talpraesettség van.

Keresztelő János körül hatalmas tömeg tolong, valamennyien bűnösnek érzik magukat, mert a bűnbánat keresztségében akarnak részesülni. És ebből a tömegből lép ki Jézus, az egyetlen ember, aki bűntelen. Ő az Isten megtestesült tisztasága, aki „hozzánk hasonlóan, mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el” (Zsid 4,15).

A világ, békére és jólétre vágyakozik, miközben agyonhallgatja, hogy valamennyi probléma gyökerén a bűn rágódik. Mi keresztények a bűntől is szabadulni szeretnénk, mert tudjuk, hogy minden békétlenség a bűnből forrásozik. Ezért fordulunk Isten ártatlan báránya felé és kérjük, hogy szabadítson meg bűneinktől.
Sorsunk Isten és a bűn között van kifeszítve, de tudjuk, hogy aki szembefordul a bűnnel, aki szabadulni akar tőle, s aki nem azonosul a bűnnel, annak Isten báránya meghozza az üdvösséget.
Szent Péter apostol írja: „A hibátlan és szeplőtelen Báránynak vére váltott meg bennünket”(1Pt 1,18-19). Nagy titok ez számunkra: Krisztus meghal értünk a kereszten, hogy minket a bűntől megszabadítson.

Ahhoz, hogy e titokból valamit megérthessünk, a szeretet nyelvére kell lefordítanunk. Isten szereti az embert, ezért teremtette, és mert szereti a bűnös embert is, ezért küldte Fiát a földre. Jézus a megtestesült Szeretet, a legnagyobb Szeretet. Márpedig nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért (vö Jn 15,13). Ettől a szeretettől vezetve az ártatlan Bárány kilép a sorból és elindul a keresztúton, vállalja a legnagyobb áldozatot, a kereszthalált. Ebben a képben ott van az emberiség története és a világ drámája. Akit ez nem érint meg, az nem ismeri az embert, az nem ismeri Jézust, és nem érti meg az isteni üzenet lényegét sem, tudniillik, hogy a szeretet győz a bűn fölött.

A szentáldozás előtt szoktuk mondani: „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya". Mikor a zsidók kivonultak Egyiptomból, a „rabszolgaság házából”, elfogyasztották a húsvéti bárányt, és amikor Jézus indult el, hogy kiszabadítson bennünket a bűn rabszolgaságából, nagycsütörtökön saját testét és vérét tette az asztalra. Szeretetből adta magát értünk a kereszten és szeretetből adja magát a szentáldozásban is. Nem más ez, mint szeretetének fönntartása a világ végezetéig. Hozzánk is azért jön a szentáldozásban, hogy ezt a szeretetet fölszítsa és fönntartsa a szívünkben, s aztán rajtunk keresztül kiárassza a világra.

Ezen a világon a legnagyobb dolog a szeretet, amit az ember életében megvalósíthat, de a leghamarabb a szeretetbe fáradhatunk bele, különösen, amikor annak gyakorlása akadályokba ütközik. Sokszor érthetetlen módon pontosan azok részéről, akiknek életében érvényre szeretnénk juttatni. Éppen ezért folyton erősíteni kell ezt a szeretetet: a Krisztus életéből vett példák által, az imádság, a szentmise, a szentségek, különösen Krisztus Testének vétele által.

A Bárány, a kereszt, az átváltoztatott kenyér és bor, mind arról beszélnek, általuk az Isten azt üzeni, hogy van egy másik világ is az anyagi, a látható dolgok mögött. Egyedül ez adja meg a láthatók értelmét, súlyát és célját.
Merjük kimondani Sámuellel: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Merjük megkérdezni Keresztelő János tanítványaival: „Mester hol laksz?” És akkor az Úr válaszolni fog: jöjjetek, nézzétek meg. S ha vele tartunk, akkor megtaláljuk az Istent, az embert és igazi önmagunkat is ebben a békétlen, szeretetre éhes és mindenféle lelki, erkölcsi és anyagi válsággal küszködő világban.
Akkor minden látszat ellenére rádöbbennünk arra, hogy Ő ma is itt van közöttünk, hogy nem költözött ki ebből a néha oly szörnyűnek látszó világból, és szívünk megtalálja azt a békét, amelyet Sámuel megtapasztalt azon az éjszakán, amikor meghallotta az Úr szavát, és az első tanítványok megtapasztaltak ott a Jordánon túl, amikor Jézus nyomába szegődtek.

péntek, január 12, 2018

Az imádság bátorságával megoldás születik – Ferenc pápa péntek reggeli homíliája

Az imában való bátorságra buzdított - RV


12/01/2018 13:32

Jézusban való hit és a nehézségeken túllépő bátorság, ahogy a szentek tették – állt Ferenc pápa péntek reggeli homíliájának a középpontjában, melynek gondolatát a napi evangéliumból vette. Márk evangélista, könyvének második fejezetében (Mk 2,1-12) ugyanis beszámol annak a bénának a meggyógyításáról, akit társai a lapos tető egyik nyílásán leengednek Jézus elé, aki nemcsak a beteg testét gyógyítja meg, hanem a lelkét is, amikor megbocsátja neki a bűneit.

Az imádság hitből fakad és hittel végzik

„Márk evangéliumában két gyógyítás-történetet  hallottunk, a leprás meggyógyítását tegnap csütörtökön, ma pénteken pedig a béna gyógyulásáról szóló beszámolót – kezdte beszédét a pápa. Mindkét esetben imádkoznak a gyógyulásért és mindketten hittel teszik. A leprás bátor felhívással fordul Jézus felé, amikor így szól: „Ha akarod, megtisztíthatsz engem (Mk 1,41). Jézus azonnal válaszol: „Akarom, tisztulj meg!”. Tehát minden lehetséges annak, aki hisz, ahogy az evangélium tanítja – hangsúlyozta a pápa. Amikor az Úrhoz megyünk, hogy kérjünk tőle valamit, az imádságnak mindig hitből kell fakadnia és hittel is kell végezni azt. Uram, én hiszek abban, hogy Te meg tudsz engem gyógyítani, hiszem azt, hogy Te meg tudod tenni ezt. Legyen tehát bátorságunk, akár dacoljunk is vele, miként ez a leprás a tegnapi evangéliumban és a béna a mai történetben. Könyörgés hittel…!

Ne imádkozzunk papagáj módjára!  

Az evangélium tehát azt a kérdést veti fel, hogy miként, hogyan imádkozunk – folytatta a pápa. Ne imádkozzunk papagáj módjára! – ajánlotta –, mintegy érdektelenül az iránt, amit egyébként kérünk. Kérjük az Urat, hogy segítse a mi kicsiny hitünket, még a nehézségekkel szemben is. Számos történet szerepel az evangéliumban, amikor a bajban lévőnek nehéz az Úr közelébe férkőznie. Ezért is segít bennünket ez a példa. A bénát, a mi evangélium tanúsága szerint, egyenesen a tetőn keresztül engedik le, csakhogy a hordágya az Úrhoz elérjen, aki éppen hatalmas tömeget tanít. Az akarat megoldást talál – emelte ki a pápa –, mert túllép minden akadályon.

Bátorság kell ahhoz, hogy eljussunk az Úrhoz. Bátorság kell, hogy legyen hitünk a kezdetben:  „Ha akarod, meggyógyíthatsz engem! Ha Te akarod, én hiszek! És bátorság kell ahhoz, hogy az Úrhoz jussunk, amikor nehézségek tornyosulnak, az a bátorság…! Sokszor pedig türelem kell és tudni kell kivárnia az időt és nem szabad feladni, hanem mindig tovább kell menni. De ha hittel jutok el az Úrhoz és azt mondom neki: „Ha tudod, add meg nekem ezt a kegyelmet!..., és aztán ha a kegyelem három nap után sem érkezik meg, az egy másik dolog.. és elfelejtem.

Ha az imádság nem bátor, nem keresztény imádság                   

Szent Mónika, Szent Ágoston édesanyja imádkozott és sokat sírt fia megtéréséért és sikerült neki elérnie azt – idézte fel őt a pápa a sok szent között, akik bátran és hittel imádkoztak. Bátran, dacolva az Úrral, bátran dobjuk be magunkat, még ha nem is nyerjük el azonnal, amit kérünk, mert az imádságot „nagy tétben játsszák” és ha az imádság nem bátor, nem keresztény imádság – mondta bátran Ferenc pápa.


A keresztény imádság a Jézusban való hitből születik és hittel mindig túllép a nehézségeken. Egy mondatot hordozzunk a szívünkben a mai nap Ábrahámtól, atyánktól a hitben – kérte a pápa –, mert ez megsegít bennünket. Ábrahám ugyanis ígéretet kapott az örökségre: száz éves korában fia lesz. Pál apostol ennek kapcsán mondja: Ábrahám hitt (Róm 4,3) és ez megigazulására szolgált. Hitt és útra kelt. Vagyis hinni és mindent megtenni , hogy elnyerjük azt a kegyelmet, amit éppen kérünk. Az Úr maga mondta nekünk: Kérjetek és adatik nektek! (Mt 7,7). Vigyük magunkkal ezt az igét és bizakodjunk, de mindig hittel és merjük odaadni magunkat. Ez a bátorság a keresztény ima sajátossága. Ha egy imádság nem bátor, nem keresztény imádság! – zárta e kijelentésével Ferenc pápa péntek reggeli homíliáját a Szent Márta házban tartott szentmise során.
(vl)

Forrás: Vatikáni Rádió 

hétfő, január 01, 2018

Szilveszter éjféli SZENTSÉG imádás

Mintegy félszázan vettek részt a Szilveszter éjszakai szentségimádáson templomunkban. Számukra, számunkra fontos volt, hogy az Oltáriszentségben köztünk lakó Úr Jézussal fejezzük be a 2017-es évet és Vele kezdjük a 2018-as évet. 

Imádkoztunk családtagjainkért, szeretteinkért, barátainkért, jótevőinkért, különösen templomunk és kolostorunk jótevőiért… 

Így hát az esztelneki ferences templomban Szentségi áldással léptünk át az újév küszöbén, miközben kint zúgtak a harangok, durrogtak a petárdák, tűzijátékok és „üvöltöttek” az emberek.