Oldalak

hétfő, június 29, 2015

A mintadiak (Front of the Class) - s később nagyon jó tanár

István atya: Rendben vagyok | rövidfilm

A közös utazás szépsége… Imre atya írása

Amikor nyolc évvel ezelőtt ide jöttem, az egyik esti szentmise után megkérdezte valaki tőlem:
„Atya, gyakran beszélsz a közös utazásról. Miért és hova akarsz velünk utazni?”
Azt válaszoltam neki: „Szeretném, ha kis közösségünk az emberségesség lábnyomát hagyná maga után!”

Először nem értette: „Miért van erre szükség?”
Így válaszoltam neki: „Hogy mások is felfedezzék nyomainkat, s elinduljanak rajtuk, mert meg vagyok győződve arról, hogy ezek a nyomok egy jobb világhoz vezetnek.”

Láttam, hogy felfogta. Sőt, most már érdekli is a dolog: „Nem lesz túl göröngyös ez az út mások számára?” – kérdezte kíváncsian.
Mivel láttam, hogy most már érdekli a dolog, ezt mondtam neki: „Ami életünket örömmel és boldogsággal tölti el, azt nem szabad elrejtenünk mások elől. Engednünk kell, hogy jöjjenek utánunk, és ők is részesüljenek a közös utazás örömeiben.”

Ma, nyolc év után, már nem kérdez a barátom.

Boldogan utazunk - együtt.

Az egész családja itt van...
Sőt, a barátait is ide hozta...
Azok pedig a barátaik barátait...

És öröm látni, hogy hány és hány ember lett kíváncsi a mi lábnyomainkra...

Te miért nem hiszel abban, hogy a közös utazás szépsége és boldogsága olyan örömteli?

Stuttgart, 2015-06-27.

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.06.28

„Péter hitével, Pál szívével”

Ma, amikor az Egyház Szent Péter és Pál apostol fejedelmeket példakép gyanánt állítja hívei elé, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi volt az ö életüknek a titka. Mi volt az, ami értelmessé és értékessé tette az ő életüket, annyira, hogy közel 2000 év múltán sem feledkezünk meg róluk, sőt nagyon gyakran felidézzük az ő személyiségüket, életüket, tanításukat.
E kérdésünkre a választ maga Péter apostol adja meg az imént fölolvasott evangéliumi szakaszban, amikor Jézus kérdésére: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” – így felelt: „Te vagy Krisztus az Élő Isten Fia!”

Szent Péter apostol életét ettől kezdve ez a vallomás, vagyis a Krisztus istenségébe vetett hit határozta meg, ez a hit formálta, alakította az ő magatartását, életvitelét, tette értelmessé, értékessé, boldoggá, sőt felejthetetlenné az ő életét.
Ez a tény vonatkozik Pál apostolra is, aki, miután megismeri Krisztust, találkozik vele a damaszkuszi úton, többé nem akar tudni másról, csak Krisztusról, a Megfeszítettről.
Az ö életük tehát Krisztus által nyert értelmet, célt. Krisztusban lett értékessé, széppé, boldoggá. A Krisztusba vetett hit annyira átalakítja életüket, hogy már Krisztus nélkül élni sem tudnak, inkább választják a halált, mint sem, hogy megtagadják Krisztust.

A két apostol fejedelem életét szemlélve láthatjuk, hogy a Krisztusba vetett hit volt az, ami az ő életüket teljessé tett. Ennek kapcsán érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy mi az, ami a ma emberének életét, sőt mi az, ami a mi életünket értelmessé, értékessé, boldoggá teszi?

Azt hiszem, ha statisztikai felmérést készítenénk az emberek között, az előbbi kérdéssel kapcsolatosan, akkor megdöbbentően sok lenne azok száma, akik egyáltalán nem gondolkodtak azon, hogy miért érdemes élni, hogy mi az ő életük értelme, célja? Ők egyszerűen élnek, léteznek, vannak egyik napról a másikra, mint az állat és semmi több. Az ilyen emberek sírfelirata ez lehetne: „itt nyugszik egy ember, aki nem tudta, hogy miért is élt!”

Aztán sokan lennének, akik életük értelmét hamis eszmékben, elméletekben, ideológiákban keresik. Ezeknek van céljuk. Az életben valamit el szeretnének érni, de csupán evilági dolgokra irányítják figyelmüket. Számukra az ember csupán testből áll, és nem a test és lélek egységéből. Ezért minden gondolatuk a test, és annak szükségletei körül forog. Az ilyen emberélet állandó munkába, gürcölésben telik. Látástól vakulásig dolgozik, hogy legyen, hogy neki mindenből több legyen, mint másnak, hogy legyen, amit mutogatni, amivel büszkélkedni.
Az ilyen ember végig küzdött, gürcölt élete végén, esetleg egy súlyos betegség idején döbben rá a valóságra, tudniillik nem vihet magával semmit utolsó útjára, hogy neki is meg kell elégednie az 1m széles, a 2 m hosszú és mély gödörrel, s a négy szál deszkával. És akkor mi értelme volt a rengeteg munkának, verejtéknek, izzadságnak – merül fel benne a kérdés. Nagy félelem és rettegés fogja el a halál közeledtével, mert már arra sem volt ideje, illetve nem szakított időt arra, hogy elgondolkodjon azon, hogy mi lesz a halál után.

Azt hiszem a felmérés alkalmával, kevesen lennének azok, akik azt mondanák, hogy ők életüket Krisztusra építették, hogy az ö életük értelme Krisztus. Mindenesetre sokkal kevesebben nyilatkoznának így, mint amennyin meg vannak keresztelve, mint amennyin az Egyházhoz tartozónak vallják magukat, mert megfizetik az egyházi adót, mert karácsonykor és húsvétkor eljönnek a templomba, mert gyerekük számára szokásból kérik a keresztség szentségét, kikényszerítik az első áldozást esetleg a bérmálkozást is, és a harangszó, az orgona meg az ünnepélyes felvonulás kedvéért a templomban kötnek házasságot.
Az egészben a megdöbbentő az, hogy a végső napon, az ítélet alkalmával fog majd kiderülni, hogy a magukat fennhangon hívőknek vallók között is sokan lesznek, akik igazából nem Krisztusra építették életüket, akik csak a szavukkal vallották Krisztust az Élő Isten Fiának és nem életvitelükkel, nem magatartásukkal. Az ilyeneknek fogja mondani „távozzatok tőlem, mert sohasem ismertelek titeket”.

Viszont a mennyek országába azok jutnak be, mondja az Úr, akik teljesítik mennyei Atyám akaratát, vagyis akik Isten akarata szerint élik meg életüket, mint Péter és Pál, meg a többi Krisztus-követő.

Akik Krisztusban találták meg életük értelmét és végső célját, azok nem félve és rettegve gondolnak a halálra, hanem mint Péter apostol, aki örömmel vállalja a halált Krisztusért, a fejjel lefelé való keresztre feszítést, vagy miként Pál apostol, aki fogsága idején a börtönből boldogan írja Timóteusnak, amit a szentleckében olvastunk fel: „Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazság koszorúja, amelyet megad nekem azon a napon az Úr, az igazságos Bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét” (2 Tim 4,6-8).

A szentek példaképeink, eszményeink és közbenjárásukat kérő tiszteletünk céljai, akik tagjai az égi hazának, s akik hozzánk tartoznak, és ezért bátran kérhetjük őket: „Imádjátok Istent értünk Péter és Pál, hadd jöjjön el Ő országa közibénk már!”

vasárnap, június 28, 2015

Lányom hited meggyógyított – Évközi 13. vasárnap

A mai evangéliumi szakasz két csodát kapcsol össze. Mindkettőben az jut kifejezésre, hogy Jézus törődik a rászorulókkal, az elesettekkel, a kétségbeesés szélén állókkal, és az ő kérésükre veti latba csodatevő erejét. Viszont, a szükségben lévőkben is van egy közös vonás, ami megtermi gyümölcsét, amit Jézus megjutalmaz, és ez a hit. A hit készteti ezeket az embereket arra, hogy tőle kérjenek segítséget, hogy bizalommal forduljanak hozzá.
Az evangéliumból az is kiderül, hogy Jézus hogyan viselkedik akkor, amikor az emberek hozzá fordulnak bajaikkal, mert a fizikai és lelki fájdalom űzi őket. Mindkét esetben megértő, együtt érző ember, de egyúttal tudatában van isteni hatalmának is.

Az elbeszélés alapján Jézus a Galileai tenger keleti partjáról visszatér Kafarnaum környékére, ahol azonnal nagy tömeg veszi körül, mert mindenki látni akarta azt, aki parancsolni tudott a háborgó tengernek is. Sokan körülveszik őt, érdeklődve hallgatják szavait. De elsősorban a csodatevőt látják benne.
Ekkor egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga, a zsidó istentiszteleti hely elöljárója, siet hozzá kérésével. Leborul előtte, ami az apa megtörtségére és a kérés fontosságára utal. Arra kéri Jézust, hogy menjen és gyógyítsa meg a lányát, aki már a halálán van.
Jézus megsajnálja a szenvedő apát. Elindul, hogy teljesítse kérését és meggyógyítsa a lányát, de a tömeg nem tágít mellőle. Szinte magunk előtt láthatjuk a jelenetet, amint az emberek kéréseikkel, kérdéseikkel ostromolják a Mestert. Közben egy asszony is a közelébe furakodik. Megjelenése és bátorsága bizonyítja hite nagyságát és bizalmát. Már tizenkét éve vérfolyásban szenved, minden vagyonát az orvosokra költötte, állapota mégsem javult, sőt rosszabbodott.
Ahhoz, hogy jobban megérthessük az asszony bátorságát, tudnunk kell, hogy az ószövetségben a vérfolyásban szenvedő, a törvény értelmében tisztátalan volt, akit kerülni kellett, és akinek kerülni kellett másokat, mert akit megérintett, az is tisztátalanná vált, az előírások értelmében így nem mehetett volna emberek közé.
A törvény előírásai szerint Jézus is tisztátalanná lett (Lev 15,27).  Innen érthető az asszony szerénysége, és félelme, az hogy nem nyíltan fordul Jézushoz, hanem csak lopva, szó nélkül, hátulról közeledik, hogy megérintse Jézus ruháját, s közben arra gondol: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok”.

„Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok”. Milyen erős hite és bátorsága volt ennek az asszonynak, ami után nem is maradt el a jutalom. Az asszony miután megérintette Jézust, érezte, hogy meggyógyult, de ugyanakkor Jézus is „észrevette, hogy erő áradt ki belőle”.
„Erő áradt ki belőle” – ez a rövid mondat nagyszerűen érzékelteti velünk azt, hogy Jézus minden kegyelem forrása. Hogy Ő a fő, Ő a szőlőtő – ahogy nevezte magát, aki éltető nedvvel, erővel árasztja el tagjait.
Jézus földi működése idején is meg volt a különleges tudása mindarról, ami hozzá tartozott messiási küldetéséhez. Ennek alapján látott bele az asszony gondolataiba és jutalmazta meg hitét a gyógyulással. De amellett egészen emberi módon viselkedik és megkérdezi, hogy ki érintette meg.
Kérdésével személyes kapcsolatba lép az asszonnyal, nem akarja, hogy tette személytelen maradjon, de egyben felhívja a figyelmet az asszony mélységes hitére.
A tanítványok csak azt látják, hogy a tömeg minden oldalról szorongatja, nem értik, hogy hogyan kérdezheti: „Ki érintette meg a ruhámat?” Azonban az asszonyban már nem csak a félelem dolgozik, hanem az öröm is, hiszen érezte, hogy meggyógyult. Leborult Jézus előtt és bevallotta merészségét. Feddés helyett azonban bátorítást kap: „Lányom hited meggyógyított, menj békével és maradj egészséges!” Jézus ezzel a tettével is azt igazolta, hogy a szeretetet, az Atya irgalmának kinyilvánítását többre értékeli a törvény léleknélküli betartásánál.
Amikor Jézus egész jóságával fordul feléje, az asszony úgy érezte: az Istentől jövő üdvösség ajándékának középpontjába került. Ez hatalmas élmény volt számára, ugyanis eddig, betegségében, az a társadalom kiközösítette, amely pedig annak tudatában volt, hogy Isten az ő szövetségesük. Jézus most rátekintett, megszólította, elfogadta. Az asszony ennek következtében szívének sokkal mélyebb rétegében érezte meg a gyógyulást, mint amelyben betegségét élte meg.

 „Menj békével” ez az ősi köszöntés, amivel Jézus elbocsátja az asszonyt, ezt jelenti: Menj békével, annak az üdvösségnek a birtokában, amelyet csak Isten tud adni, amely személyes, konkrét életedet teljesen áthatja, átalakítja, új síkra, az üdvösség síkjára helyezi.

Amíg ez a jelenet tartott, addig Jairus lánya meghalt, és az apának meghozták a hírt. Jézus látta az apa megtörtségét, azért bátorította: „Ne félj, csak higgy!” Aztán három apostolával – Péter, Jakab, János – és a szülőkkel belép a halott szobájába, ahol azt életre kelti. Akarja, hogy az isteni jótéteménynek legyenek szemtanúi, de a nagy tömeg hamis, politikai messiás várásának nem akar tápot adni.

Talán fölmerül bennünk a kérdés, hát jó, szép az, hogy Jézus meggyógyította a beteg asszonyt, hogy életre keltette a kislányt, de miért írták le az evangélisták, és egyáltalán miért olvastatja fel az Egyház ezeket a történeteket?
Azért, mert Jézus e történetek által is üzenni akar nekünk, fontos igazságot akar a tudomásunkra adni, mégpedig azt, hogy a hit nagyon sok esetben, nehéz helyzetben, veszélyek között ébred fel az ember lelke mélyén. A múlt vasárnapi evangéliumi szakaszban a kishitűséggel vádolt apostolok hisznek abban, hogy csak egyedül Jézus mentheti meg őket a biztos haláltól, a tengeren való elsüllyedéstől, ezért kérik segítségét. A mai evangéliumi szakasz szenvedőasszonya Jézushoz megy, mert hisz abban, hogy Jézus meg tudja szabadítani betegségétől. A kétségbeesett apa szintén hittel kéri Jézus segítségét, mert rájön arra, hogy az ö kislányát senki más nem tudja megmenteni.

Ezek az emberek rádöbbennek, és beismerik azt, hogy az emberi hatalom véges, hogy egy adott ponton az ember tehetetlenné válik, nem tud segíteni magán. Ezért egy olyan valakihez fordulnak segítségért, akiről tudják, hogy hatalma meghaladja az emberét, és erősen hisznek abban, hogy ez a valaki képes és akar is segíteni a tehetetlen emberen.
Hitüket igazolja már maga a tény is, hogy Jézus segítségét kérik. Milyen nehéz sokszor az embernek megalázkodni egy másik ember előtt. Ezt mi magunk is tapasztalhatjuk. Milyen nehéz lehetett a viharedzett és tengerhez szokott halászoknak megalázkodni az értelmiségi elit egyik képviselője, a Tanító előtt. Milyen nehéz lehetett megalázkodni a zsinagóga elöljárójának, egy törvényszegéssel és bűnösökkel paktáló szegény rabbi előtt. Vagy milyen nehéz lehetett a beteg asszonynak felszínre hozni azt, hogy ö tisztátlan betegségtől szenved, és most a törvényt is megszegte.
És ők mégis megteszik, mert hisznek Jézus természetfeletti, isteni erejében. Ha nem hittek volna benne, akkor nem kérték volna az ö segítségét –, akkor a háborgó tenger nyelte volna el az apostolokat, az asszony tovább szenvedhetett volna és az apa nyugodtan eltemethette volna lányát. De mert mélységesen hittek és nem estek kétségbe, ezért Jézus hitüket bőségesen megjutalmazta.

Nem egy esetben kerülünk mi is hasonló helyzetbe, mint ők. Nem egyszer kell megtapasztalnunk nekünk is, hogy bizonyos esetekben tehetetlenek vagyunk, és saját erőnkből nem tudjuk megoldani a problémákat és elhárítani a veszélyeket. – Az apostolok, a betegasszony és az édesapa példája arra akar megtanítani minket, hogy minden nehézségből, a legkilátástalanabb helyzetekből, amikor emberi erőnk felmondta a szolgálatot, Istennél akkor is van kiút, van megoldás, de ez a megoldás egyes-egyedül a belé vetett hit által nyerhető el.
Egyedül a hit mondja meg nekem azt, hogy a súlyos, halálos betegségtől szenvedve is van értelme az életnek. - Egyedül a hit biztosít arról, hogyha az embert az csapja be, akit a leginkább szeretett, még akkor is érdemes élni és bízni az Istenben. - Egyedül a hit ad erőt ahhoz, hogy a kilátástalannak és bizonytalannak látszó jövő esetén is reménykedni tudjunk abban, hogy a történelem kereke mindig forog, hogy a dermesztő hideg tél után mindig rügyfakasztó meleg tavasz és termést érlelő nyár következik.

A két evangéliumi elbeszélés alkalmat ad arra, hogy magunknak is feltegyük a kérdést: Jézussal kapcsolatban – miben hiszünk igazán? Válaszunk csak az lehet, hogy hiszünk abban az Istenben, aki betegeket gyógyított, halottakat keltett életre, hogy igazolja: Jézus a Messiás, aki az üdvösség ajándékával jött közénk.
Igen, Isten rendkívüli jelekkel bizonyítja, hogy Jézus személyében Ő maga jött közénk, hogy az igazi szabadulás lehetőségeit hozza el számunkra. Az igazi gyógyulás azonban, az igazi megszabadulás, amelyet Jézus hozott el nekünk, nem a testi élet területére korlátozódik csupán. Ő elsősorban a bűn és a halál kilátástalan nyomorúságából akar megszabadítani minket, ha mi is akarjuk, ha hozzá fordulunk segítségért, mint Jairus, vagy mint az evangéliumi asszony tette.

Azonban ne feledjük, csak akkor igazi a hitünk, ha a szenvedésben, a bűn elesettségében, a halál pusztító kilátástalanságában is megmarad az életbe, a Jézus által kínált örök életbe vetett reményünk, mert, ahogy Pál apostol fogalmaz: „Jézus ezt táplálja bennünk. Ez a reménytelenség ellenére is az igazi reményt tápláló hit.” (Róm 4,18).