Oldalak

A fejlécben látható kép az Esztelnek-Csángotelep iskolájának udvarán található keresztről készült.

péntek, augusztus 29, 2014

Miért füllentenek a nők?

A varrónő egy nap a folyó mellett üldögélt és varrogatott, s hirtelen a gyűszűje beleesett a folyóba. Sírni kezdett, mire megjelent az Úr és megkérdezte: „Miért sírsz?”
A varrónő elmondta, hogy a gyűszűje beleesett a vízbe, pedig szüksége lenne rá a megélhetéshez.
„Az Úr lebukott a víz alá, majd megjelent egy aranygyűszűvel.
„Az a te gyűszűd?” - kérdezte.
A varrónő azt válaszolta: „Nem.”
Az Úr ismét lebukott és felhozott egy ezüstből készült gyűszűt.
„Ez a te gyűszűd?” - kérdezte újra.
A varrónő ismét azt válaszolta: „Nem.”
Aztán az Úr újra lebukott és felhozott egy fagyűszűt.
„Ez te gyűszűd?” - kérdezte az Úr.
A varrónő azt válaszolta, „Igen.”
Az Úr nagyon megörült a varrónő őszinteségének és odaadta neki mindhárom gyűszűt és a varrónő nagyon boldogan tért haza.

Nem sokkal később a varrónő a férjével sétálgatott a folyóparton, mire az hirtelen megbotlott és beleesett a vízbe. A nőismét sírni kezdett, az Úr újra megjelent és megkérdezte: „Miért sírsz?”
„Ó, Atyám, a férjem beleesett a vízbe!”
Az Úr lement a víz alá és felhozta Mel Gibsont.
„Ő a férjed?” - kérdezte.
„Igen” - mondta a varrónő.
Az Úr dühös lett. „Hazudtál! Ez nem igaz!”
A varrónő ezt válaszolta: „Ó, kérlek bocsáss meg nekem, Uram. Ez egy félreértés. Tudod, ha nemet mondtam volna Mel Gibsonra, te felhoztad volna Tom Cruise-t. Aztán ha őrá is nemet mondtam volna, felhoztad volna végül a férjemet. Aztán mikor igent mondtam volna rá végül, nekem adtad volna mindhármukat. Uram, én egy szegény asszony vagyok, nem tudok három férjről gondoskodni, mindössze ezért mondtam igent Mel Gibsonra.”

Ferenc pápa fogadta a gázai plébánost, P. Jorge Hernandez argentin misszionáriust

A pápai kihallgatás után a Megtestesült Ige Intézetének misszionáriusa interjút adott a Vatikáni Rádiónak.

Elmondta, hogy nagy kegyelmet jelent a gázai keresztény közösség számára Ferenc atya lelki közelsége. A háború idején is mindig kinyilvánította együttérzését: e-mailt küldött, amit azonnal lefordítottak arabra, és amit a hívek rendkívül nagyra értékeltek és megköszöntek. Ezekben a nehéz pillanatokban óriási vigasztalást, megkönnyebbülést jelent a pápa közelsége. „Most, hogy személyes találkozásra hívott minket, még jobban érezzük közelségét, szavát, bátorítását, hogy legyünk a gázai föld sója”.

A pápa a megbeszélés során a következőket mondta: „Az evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér, különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!” Ezek voltak azok a szavak, amelyek különösen nagy hatást gyakoroltak az argentin misszionáriusra.

Ferenc pápa tudja, hogy kis nyájról van szó: két millió lakos közül mindössze 1300 a keresztények száma, a katolikusok 136-an vannak. Természetesen nagyon jók a kapcsolatok a katolikusok és az ortodoxok között – mondta P. Hernandez, gázai plébános. Nem teszünk különbséget, ez már köztudott.

Arra a kérdésre, hogy Ferenc pápa béke iránti elkötelezettségét hogyan érzékelik a nem keresztények, az argentin misszionárius a következőket válaszolta:

„Egy életre szóló elkötelezettség, egzisztenciális és konkrét: a pápa azt mondja, hogy a béke lehetséges, hogy mind a két nép élhet békében, tanúságot téve a Béke Fejedelméről, Jézus Krisztusról. Ferenc pápa szentföldi zarándoklatának gyümölcseit már most látjuk, és a jövőben is látni fogjuk: meghódította az emberek szívét, jó szóval fordult mindkét államhoz és ez számunkra egy óriási kegyelem”.

A gázai plébános annak a reményének adott hangot, hogy a tűzszünet tartós és hosszú lesz, örökké tart. Elég, ha a két nép szenvedésére tekintünk. Abszolút szükség van arra, hogy mindenki megértse: a háborúnak nincsenek nyertesei. Mindkét fél megfizeti a háború következményeinek árát, ki így, ki úgy. Alapvetően azonban a háborúnak csak vesztesei vannak.

P. Hernandez, gázai plébános a következő felhívással fordult a Vatikáni Rádió hallgatóihoz, saját népéhez:

„Mindenekelőtt törekedjenek az igazságosságon alapuló béke építésére. A béke lehetséges, a béke áldozathozatalt kíván, igényli, hogy elismerjük egymást. A béke lehetséges. Főleg a keresztények számára. Mi keresztények vagyunk, a Béke Fejedelmének követői Jézus Krisztus földjén: gondoljunk Izraelre, Palesztinára. Legyünk erősek és szilárdak a tanúságtételben, amelyet Jézus Krisztus kér tőlünk, aki azt akarja, hogy ott, Izraelben és Palesztinában legyünk tanúi” – mondta P. Hernandez, majd köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik a gázai hívekhez közel álltak.

Főleg a betegekre gondolt, akik szenvedéseiket ezért a békéért ajánlották fel. A gázai keresztények is imádkoznak mindazokért, akik értük imádkoznak mind a szentmisében, mind a rózsafüzér elimádkozásával, mind az Oltáriszentség imádásakor – tette hozzá P. Hernandez argentin misszionárius, gázai plébános.

(vm)
Forrás: Vatikáni Rádió

csütörtök, augusztus 28, 2014

Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok!

VATICAN: AUDIENCIA - Ferenc pápa tanítása (2014.08.27.)

A romániai árvaházból a Közép-európai Egyetemig

Sándor Rudolf gyerekkorában majdnem meghalt. Valójában akkor született meg. 


Rudolf 1984-ben, Székelyföldön született, egy piciny, többségében magyarok lakta faluban, Gergyóalfaluban. Mérhetetlen szegénységbe született, ahol szinte a dolgok természetes menetéhez tartozott, hogy összeszed valamilyen betegséget. Neki a fertőző TBC jutott, amelyet ráadásul a román egészségügyi rendszer nem igazán tudott kezelni. 

A fiú háromévesen került a fertőző betegek maroshévízi intézetébe. Szülei elhagyták a beteg gyereket. Az árván hagyott fiú négyévesen került egy mamutintézménybe, a hírhedt román „gyerekvédelem" egyik fellegvárába Hargita megyébe. Itt hatszáz hasonló sorsú óvodás és iskolás gyerek élt. Egyazon épületben volt az ebédlő, a raktár, az osztály- és hálótermek, így a gyermekek életüknek nagy részét egymással összezárva töltötték megszabott keretek között.

– Egyformák voltunk, mindannyian árva, elhagyott fiatalok.

A folytatás itt olvasható.

szerda, augusztus 27, 2014

A világháborúk hőseire emlékeztek Úz-völgyében - Erdély. Ma oldaláról

Az első és második világháború Úz-völgyi harcainak hőseiről idén augusztus 26-án is megemlékeztek a helyszínen. Ezúttal is számos zarándok vett részt, köztük hagyományőrző egyesületek, huszárok, lovagrendek tagjai, nemcsak Székelyföldről, Erdélyből, hanem Magyarországról és Kárpátaljáról is. Az ünnepi ökumenikus istentiszteleten Szabó Lajos római katolikus kanonok-plébános és Bucsi Zsolt református lelkész prédikált, mindketten a hit megőrzésének szükségességét, a gyökereinkhez való ragaszkodás és az őseinkről való megemlékezés fontosságát hangsúlyozták.

Az istentisztelet után Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket, majd Szőts Dániel nyugalmazott orvos, egykori honvéd, aki részt vett az 1944-es Úz-völgyi csatában. A veterán szerint, bárhol éljen a magyar, segítenie kell egymást, és ez történt a világháborúk idején is, hiszen felvidékiek, kárpátaljaiak is vívtak itt honvédő csatát. Külön tiszteletet érdemelnek azok a családok, akik még a háború befejezése előtt, miközben még dörögtek az ágyúk, szekérrel eljöttek, hogy méltóképpen eltemethessék halottaikat, jelentette ki.



Jelen volt az eseményen Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is, aki megkoszorúzta az emlékművet. Mint nyilatkozta, őseinkről méltóképpen meg kell emlékezni, ezért évről évre el kell ide jönni.

– Bízom benne, hogy az évek során rendeződni fog a vita Bákó megyével e terület kapcsán, például az ifjúsági tábor ügyében, az itt elvezető utat pedig járhatóvá tudjuk tenni, így pedig Úzvölgye kiemelt zarándokhellyé válhat, ahol találkozik a természet és a történelem. Remélem, az idei zarándokok még visszatérnek ide, és legközelebb még hoznak magukkal másokat is. Legtöbben Hargita és Kovászna megyéből jönnek leróni kegyeletüket, de más megyékből, országokból is, ami által szélesebb körű összefogás jöhet létre – mondta a megyeelnök.

A megemlékezés alkalmával emléklapokat adtak át az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjainak, a szentivánlaborfalvi kórus pedig katonadalokat adott elő. Az eseményen jelen volt Illésfalvi Péter hadtörténész, a magyar Honvédelmi Minisztérium munkatársa, valamint Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja is.

Közlemény
Forrás: Erdély Ma

vasárnap, augusztus 24, 2014

ANGELUS - magyar hanggal (2014.08.24.)

Hát te kinek tartod a Názáreti Jézust? – Évközi 21. vasárnap - hanganyag

A valódi kérdés persze inkább az, hogy mi közöm ehhez a Názáreti Jézushoz, akit az Élő Isten Fiának vallok. Más szóval: mit változtat ez a vallomás az életemen? Amennyit változtat, annyit jelent nekem a Fiú, a második isteni Személy. S Péter a végső választ fejjel lefelé adta. Tamás pedig vére ontásával. Ebből pedig kiderül, hogy olykor ennek a kérdésnek a helyes megválaszolása olykor kényelmetlen. De mégis, válaszolnom, válaszolnunk kell rá.

Ha a lélek megéleződik - beszélgetés a vasárnap ünnepléséről

andrasfalvy1Don Bosco azt mondja, „az ünnep megszentelése meghozza az áldást a hét minden napjára”.  Az ünnepben a lélek erőt kap, amit kívülről nem látnak az emberek. Még a vasárnap dolgozni kényszerülő buszsofőr, a kórházi ápolónő is annak tudatában teszi a feladatát, hogy ez különleges nap, melyért kiemelt fizetés jár. Tudják, ilyenkor pihenésre lenne joguk. Nagyon fontos, hogy az ember ne feledje a vasárnap jelentőségét, hogy ez a nap számára ne folyjon össze szürke masszában a hét többi részével. Az Anyaszentegyház a kényszer, a kényelem hatására elhajló emberi természetet megerősíti, és előírja számára a vasárnap megszentelését a szentmisével.

Felgyorsult, fogyasztásra törekvő világunkban a vasárnap megszentelését elváró egyházunk támadások céltáblájává válik.
 
Úgy gondolom, hatalmas ajándék számunkra, hogy az Egyház ebben a társadalmi hagyományokat feloldó világban ragaszkodik a vasárnaphoz. Nálunk is meggyöngült a vasárnap tisztelete, hatalmas tömegeket érint az elvilágiasodás. Az Egyházat valóban sok támadás éri, hogy parancsuralmi rendszerben működik, de azt gondolom, vannak olyan dolgok, amelyek nem működnek csak lelkesedésből...
 
A folytatás itt érhető el

CSIT 2014 - Szénégető István atya szerdai előadása - Kapcsolatom Istennel

CSIT 2014 - Fülöp László prédikációja

Hát te kinek tartod a Názáreti Jézust? – Évközi 21. vasárnap

A kisgyermekek többnyire azt teszik, amit szüleik mondanak nekik, de ahogy növekszenek, egyre inkább maguk akarnak dönteni ügyeikről. Barátokat, barátnőket, s majd iskolát és szakmát választanak, eldöntik, hogy hogyan használják fel szabad idejüket. Sok minden érdekli őket, gyakran változtatják véleményüket. Azt keresik, sokszor öntudatlanul, ami kielégíti és boldoggá teszi életüket.

Azonban jó lenne tudni mindannyiunknak, hogy életünk teljes boldogságát csak Krisztustól remélhetjük. Őt küldte hozzánk az Atya, hogy minket boldoggá tegyen. Sokan még nem értik, hogy csak Krisztus tud igazán boldoggá tenni, ezért nem is foglalkoznak vele komolyan, nem törekszenek megismerni tanítását, s még kevésbé aszerint élni. De aki idővel megérti Őt, az megváltoztatja életét. Annak életének középpontjába maga Krisztus kerül, Tőle várja boldogságát, Neki él. Viszont aki másban keresi élete boldogságát, apró kis örömökben, amik elmúlnak az még nem találta meg Krisztust, és nem is fogja megtalálni, azért nyugtalan, békétlen és boldogtalan a szíve, az élete.

Megtérésnek nevezzük azt, amikor valaki rátalál Krisztusra, mint élete legfőbb értelmére, boldogságára. A megtérés óriási erőfeszítést kíván, mert le kell mondani dédelgetett bálványainkról, fel kell hagyni mindazzal, ami Isten akaratával nem egyeztethető össze életünkben. Pusztán a saját erejéből nem képes rá az ember, Krisztus segítsége szükséges hozzá, de nekünk is akarnunk kell a megtérést.
A megtérés Isten országának a kapuja, amelyen keresztül az örök életbe léphetünk be. Az örök életet nem úgy kell elképzelni, hogy a halál után beengednek valami mesebeli helyre. Az örök élet ezen a földön kezdődik el, az Úr Jézus által meghirdetett Isten országába való belépés által. Jézus elmondta, hogy az Atya végtelenül szeret bennünket. Az ember elhiszi, befogadja szívébe Istennek iránta való szeretetét. Ez a szeretet megtisztít a bűntől, hálára, viszontszeretettre indít, és arra, hogy Jézussal szeressünk mindenkit, azt is, aki nem rokonszenves, vagy épen ártani akar nekünk. A halál után jut a "végállomásra" az ember, az örök boldogságba.
De kicsoda ez a Jézus Krisztus, aki örök boldogságot ígért az Őt követőknek, aki képes boldoggá tenni az embert egy örökkévalóságon át? Ezt a kérdést, mint hallottuk a mai evangéliumi szakaszban, maga Jézus is feltette a tanítványainak: "Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" (Mt.16,13).

Bár nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni, mégis akkor kerülünk legközelebb az igazsághoz, ha visszafordítjuk a kérdést, ha magától Jézustól kérdezzük meg: Hát Te Názáreti Jézus, Te kinek tartod magadat? És Jézus nyilatkozik, vall önmagáról a Biblia lapjain!

Kétezer évvel ezelőtt, földi szolgálata alatt Jézus azt hirdette: „Én és az Atya egy vagyunk.” Ebből az is következik, hogy Ő az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben a menny és föld Alkotója, és hogy csakis Általa lehet része az emberiségnek valódi békességben és örök életben. Nemcsak megtette ezt a drámai kijelentést, de bizonyítékokkal alá is tudta támasztani állítását. A csodákkal isteni hatalmát igazolta.
Pontosan ezekre a tettekre hivatkozik, amikor a templomszentelés ünnepén a zsidók meg akarták kövezni: „Láthattátok mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni?” – kérdi, majd így folytatja: „Ha nekem nem hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és értsétek: az Atya bennem van, s én az Atyában vagyok"(Jn. 10,38).
Jézus csodáinak végrehajtásánál egyértelműen megmutatkozik isteni hatalma. Minden csodatetténél világos, hogy Ő saját erejéből teszi azt, amit tesz: "Akarom, tisztulj meg" (Mt. 8,3) - szól a lepráshoz. "Kelj föl, fogd az ágyadat és menj haza" (Mt. 9,6) - mondja a bénának. "Ifjú, mondom neked, kelj föl" (Lk. 7,14) - szól a halott naimi ifjúhoz. "Lázár, jöjj ki" (Jn.11,43) - parancsol a negyednapos halottnak. És minden esetben megtörténik az, amit Jézus mond: a leprás megtisztul, a béna felkel, ágyát fogva hazamegy, a naimi ifjú föltámad, és Lázár kijön a sírból, mégpedig azonnal.

De ezeknél nagyobb tette az, ahogyan elszenvedi a kereszthalált, és ahogyan diadalmasan föltámad halottaiból harmadnapra. Az Úr Jézus úgy szenvedett és úgy halt meg a kereszten, hogy az önmagában elég volt ahhoz, hogy a pogány századost, Jézus istenségének a megvallására indítsa: "Ez valóban Isten fia volt".
Jézus földi-életének végső órájában, a kereszten az a legcsodálatraméltóbb, ahogyan megbocsát ellenségeinek. Fájdalmai közepette, nem átkozódik, nem szitkozódik, hanem imádkozik: "Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek".
És végül minden tettének és minden tanításának koronatanúja a Föltámadása. Jézus életének középpontja azon kijelentése volt, hogy „az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad”(Márk 8,31).
Annyira koronatanú a föltámadás, hogy a hittudósok szerint, sőt már magának Szt. Pálnak a véleménye szerint is: „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem”(1Kor.15,14). Ha Jézus Krisztus nem támadt fel a halálból és nem győzte le azt, akkor a keresztények a világ legnagyobb bolondjai. Ha Jézus Krisztus nem támadt volna fel a halálból, akkor, amit az Egyház hirdet, nem lenne más, mint hazugság. Ha Jézus Krisztus nem támadt volna fel a halálból, akkor a keresztények hite, a mi hitünk és a világ hite haszontalan és hiábavaló lenne.

A korábbi kérdést, amit Jézushoz intéztünk, így is feltehetjük: "Hát te a harmadik évezred embere, aki a keresztség-szentségében részesültél, kinek tartod a Názáreti Jézust?” Számunkra nagyon fontos ennek a kérdésnek a tisztázása. Fontos, mert ettől függ keresztény önazonosságunk megőrzése, sőt földi és örök boldogságunk is. Hiszen ha Jézus valóban Isten, akkor el kell döntenünk, hogy mihez kezdünk ezzel a tudással, engedjük-e hogy hatással legyen az életünkre, mert ha ő nem Isten, akkor semmi közünk hozzá, de ha annak valljuk, akkor annak meg kell látszania az életünkön is.
Nem kell sokat fáradnunk a válasz megfogalmazásával. Kis hittanos korunkban megtanultuk, hogy: Jézus Krisztus az Isten Fia, valóságos Isten és valóságos ember, akiben az örök Ige, a második isteni személy kétezer éve testet öltött.

Az imént föltett kérdésre ez a helyes válasz, de nem elégséges. Nem elég tudnom, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember, hanem e tudás személyes meggyőződésem, hitvallásom, életem része kell hogy legyen.
Valahogy úgy, mint Tamás apostolnak, akinek kételkedése után újra megjelent a feltámadt Krisztus, s akkor térdre roskadva ennyit mond: „Én Uram, én Istenem".
Tamás apostol azzal, hogy földre roskadt Krisztus előtt, és Őt Urának és Istenének vallotta, egy egész életre elkötelezte magát mellette. Ettől a pillanattól kezdve Tamás életében minden egészen megváltozott. A Krisztus istenségébe vetett hit megvilágította egész emberi létét, új értelmet és célt adott neki. Olyannyira mély volt ez a Krisztus melletti személyes döntés, hogy később, amikor életét menthette volna azzal, ha megtagadja Krisztust, ő nem tette. Inkább választotta a halált, mert Krisztus nélkül az életet értelmetlenek találta.

Sőt rájött arra is, hogy nem elégséges a Krisztusba vetett hitet megvallani, hanem azt tovább is kell adni. Igen, Krisztus arra küld bennünket, hogy szerepünk a kovászé legyen, vagyis, belülről alakítsuk át, szenteljük meg azt a világot, amelyben élünk. Ránk vár az a kényes feladat, hogy a modern, szétszórt, a hit, vallás és Isten iránt gyakran közömbös és ellenséges társadalomban, az élet minden területére és állapotába elvigyük az evangélium örömhírét, vagyis azt, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz benne, annak örökélete, örök boldogsága legyen”.

Azonban e feladatnak csak akkor tudunk eleget tenni, ha hitünk alapja nem a szokás, nem a hagyomány, hanem a személyes meggyőződés. „Hiszek, mivel meggyőződtem az igazságról”. Ne feledjük, ha hitünk alapja a személyes meggyőződés, az öntudatos hit, akkor igehirdetésé válik az életünk és mindenkori magatartásunk. Ez azt jelenti, hogy nem fogjuk véka alá rejteni - igaz nagydobra verni se -, hogy mi Krisztus követői vagyunk, és hogy ez boldoggá tesz bennünket. Lényünkből és viselkedésünkből fog sugározni az a tény, hogy „az Úr nekünk édes Istenünk” és vidám dolog Őt szolgálva szeretni, mert Ő olyan jó Pásztorunk, aki ki tudja elégíteni szívünk, lelkünk éhségét, boldogság utáni vágyát. Magatartásunkon pedig meg fog látszani az, hogy Istennel szeretet viszonyba, személyes kapcsolatba kerülni olyan csodálatos élmény, hogy tőle kedvünk kerekedik magunkhoz ölelni az egész világot, és jónak lenni mindenkihez.
Ha ilyen módon törekszünk megélni és megvallani Krisztusba vetett hitünket, kereszténységünket, nem megjátszva, mesterkélten, élettelen hagyományokhoz ragaszkodva, hanem hiteles, belső sugárzással, az élet-megpróbáltatásaiban, a szürkehétköznapok közepette is, a Szentlélek erejével, az Oltáriszentségből táplálkozva, akkor aratásra fog érni sok szívben a valami többre, valami nagyobbra áhítozó éhség.

„Kinek tartják az embereke az Emberfiát?”

Újra és újra fel kell tennünk e kérdést magunknak is! Természetesen sok személyes válasz létezik, és Jézus személyes választ akar tőlünk. Kinek Barát, kinek Tanító, kinek Mester, kinek Megváltó – mindezek a válaszok a maguk módján helytállóak. De csak egy válasz van, amelyért olyan jutalom jár, amilyet Péter kapott: a mennyek országának kulcsai, vagy amit Tamás kapott, az örök boldogságot…

A valódi kérdés persze inkább az, hogy mi közöm ehhez a Názáreti Jézushoz, akit az Élő Isten Fiának vallok. Más szóval: mit változtat ez a vallomás az életemen? Amennyit változtat, annyit jelent nekem a Fiú, a második isteni Személy. S Péter a végső választ fejjel lefelé adta. Tamás pedig vére ontásával. Ebből pedig kiderül, hogy olykor ennek a kérdésnek a helyes megválaszolása olykor kényelmetlen. De mégis, válaszolnom, válaszolnunk kell rá.