Tanú, aki személyes tapasztalatból tesz kijelentést – Húsvét 3. vasárnapja

Szentírási részek: ApCsel 3,13-15.17-19. // Lk 24,35-48

A mai szentírási részekben kétszer is elhangzik a „tanú” szó. Először Péter ajkán. A béna meggyógyítása után a jeruzsálemi templom kapujánál Péter ezt mondja: „Ti megöltétek az élet fejedelmét, Isten azonban feltámasztotta a halálból, és ennek mi tanúi vagyunk” (ApCsel 3,15). Másodszor pedig a feltámadt Jézus ajkán hangzik el a szó. Húsvét estéjén, amikor megnyitja tanítványai értelmét halálának és feltámadásának titka előtt, ezt mondja nekik: „Ti tanúi vagytok ezeknek” (Lk 24,48).
Az apostolok, akik saját szemükkel látták a feltámadt Krisztust, nem hallgathattak erről a rendkívüli tapasztalatukról. Jézus azért mutatta meg magát nekik, hogy feltámadásának igazsága az ő tanúságtételük által mindenkihez eljusson. Az egyháznak pedig az a feladata, hogy folytassa az időben ezt a küldetést: minden megkeresztelt ember meghívást kapott, hogy szavaival és életével tanúságot tegyen arról, hogy Jézus feltámadt, Jézus él és jelen van köztünk. Mindnyájan meghívást kaptunk, hogy tanúsítsuk: Jézus él!
Feltehetjük a kérdést: ki a tanú?
A jogban a tanú arra a személyre alkalmazzák, aki személyes tapasztalatból tesz kijelentést olyan személyekről, eseményekről, akikkel, illetve amikkel ő maga találkozott. Ezzel szemben a tanúság szó, ami Lukács evangélistánál szintén gyakran szerepel, nem kötődik kifejezetten a joghoz. Zsidó szokás szerint legalább két tanú egybehangzó tanúsága szükséges ahhoz, hogy egy állítást bizonyítottnak fogadjon el a bíróság. Amikor Jézust hamis tanúk segítségével próbálják elítéltetni (vö. Mt 26,59-61, Mk 14,55-59), ezen a ponton reked meg az eljárás, mert a hamis vallomások nem egyeznek.
Tanú tehát az, aki látott, aki emlékezik és elbeszél. Látni, emlékezni és elbeszélni – ez a három határozza meg a tanú önazonosságát és küldetését. Tanú az, aki látott egy valóságot, de nem közömbös szemmel: látta és engedte magát bevonódni az eseménybe. Ezért emlékezik, nem pusztán azért, mert képes pontosan fölidézni a történéseket, hanem azért is, mert azok a történések szóltak hozzá, és ő megértette azoknak az igazi, mély jelentését. Azután a tanú elbeszél, nem hűvösen és távolságtartóan, hanem olyasvalakiként, aki engedte, hogy a történések attól a naptól fogva megváltoztassák az életét. A tanú, jelen esetben olyasvalaki, aki a Föltámadottal való találkozás következtében megváltoztatta az életét.
Ez pedig azért lehetséges, mert a keresztény tanúságtétel tartalma nem valami elmélet, nem is valami ideológia, nem is parancsok és tilalmak bonyolult rendszere, hanem üdvösséget hirdető üzenet, egy konkrét esemény, sőt egy személy: a feltámadt, élő Krisztus, minden ember egyetlen megváltója.
Őróla mindazok tanúságot tudnak tenni, akik őt személyesen megtapasztalták, az imádságban és az egyházban, egy olyan úton járva, amelynek alapja a keresztség, tápláléka az Eucharisztia, pecsétje a bérmálás, és az állandó megtérés útja a bűnbocsánat szentségében ér célba. Ennek az Isten igéje által vezetett útnak köszönhetően minden keresztény tanújává válhat a feltámadt Jézusnak. Tanúságtétele pedig annál hitelesebb, minél inkább megmutatkozik az evangéliumi, örömteli, bátor, szelíd, békeszerető, irgalmas életmódja.
Ha azonban a keresztény engedi, hogy eluralkodjon rajta a kényelemszeretet, a hiúság, az önzés, az irigység, ha süketté és vakká válik sok testvére „feltámadásra” irányuló kérdésére, hogy lesz képes közölni másokkal az élő Jézust, hogy tudja átadni másoknak Jézus felszabadító erejét és végtelen, gyengéd szeretetét, ha ő maga nem veszi komolyan és nem él ezzel?
Amikor a húsvéttól pünkösdig terjedő időszakban a Feltámadottal való találkozásokat olvassuk az evangéliumban, érdemes két fontos szempontra odafigyelnünk. Az egyik az, hogy az apostolok hitének a Jézussal való személyes találkozás és kapcsolat az alapja. Az apostolok azzal a meggyőződéssel válnak a feltámadás tanúivá és bátor hirdetőivé, hogy személyesen találkozhattak Jézussal. Ez az esemény válik igehirdetésük legfontosabb elemévé, tehát Jézus feltámadásának fényében kezdik értelmezni és hirdetni Mesterük csodáit és beszédeit, amelyeket korábban átéltek. Számukra is és hallgatóik számára is a Jézus feltámadásába vetett hit a döntő, s nem az, hogy miként történhetett meg korábban egy-egy csodás gyógyulás, vagy hogyan kell értelmezni a jézusi példabeszédeket. A Feltámadottal való találkozás élménye válik hitük biztos alapjává. Vajon mi rendelkezünk ezzel a meghatározó élménnyel? Ha hitünk időnként gyengének, élettelenek bizonyul, annak oka vajon nem itt keresendő?
Másrészt azonban azt is látnunk kell, hogy az apostolok nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a személyes, élő hitre. Az emmauszi tanítványok esete éppen azt példázza, hogy a hitetlenségből és a csalódottságból hogyan lehet eljutni a hitre és az örömteli lelkesedésre.
A két tanítvány nem a Jézussal való találkozás első pillanatában jut el a felismerésre, hanem csak az után, hogy az út folyamán végighallgatták Jézus tanítását, szeretettel befogadták őt otthonukba, s kezükbe vehették a Jézus által megtört kenyeret. Csak ekkor nyílik fel szemük és születik meg szívükben a hit.
A mai evangéliumban szereplő apostoloknak egy ehhez hasonló utat kell megtenniük, amely a félelemtől és a csodálkozástól vezet el a hit megszületéséig. Itt sem arról van szó, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus megjelenik köztük, akkor valamennyien azonnal térdre borulva imádják őt, hanem csak miután hallják szavait, láthatják sebhelyeit, s a szemük láttára eszik, akkor kezdik el megérteni Jézus halálának és feltámadásának értelmét.
Az apostolok története igazolja, hogy a hitre való eljutás olyan út, amelyen fokozatosan ismerjük fel a Feltámadottat, amelyen csak lassan értjük meg szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának értelmét. A felismerés és megértés folyamatában fontos szerepe van a Szentléleknek. De annak megértése is időt igényel, hogy saját küldetésünket felismerve elinduljunk és a feltámadt Krisztus tanúi legyünk a világban.
Ti tanúi vagytok ezeknek – ez a kijelentés egyben felszólítás is, ti legyetek tanúi ezeknek. E mondat felhívó aktualitása mindenkor érvényes. Ugyanis mindnyájan tanúk kell, hogy legyünk.  
Sokak előtt világos, hogy a tanúságot hősies fokon a vértanúk, a szentek gyakorolták, ők Krisztus igazi tanúi a történelemben. Viszont minden ellenkező jellel szemben az is világos, hogy a tanítványi kötelesség minden megkeresztelt emberre vonatkozik, aki a legcsekélyebb módon is a Mestert szeretné jó tanítványként követni, annak szóban, tettben és krisztusi magatartással kell tanúskodnia a Föltámadottról.

Az Esztelneki Madonna, a mi égi édesanyánk támogasson minket közbenjárásával, hogy korlátainkat elfogadva, de a hit kegyelmével tanúi lehessünk a feltámadt Úrnak, és az embereket, akikkel találkozunk, megajándékozhassuk a húsvét örömével és békéjével.

Az Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése HÚSVÉT 3. vasárnapján

2024. április 14.  

Ferences ünnep. Élő közvetítés Április 13- 2024

.

🎹 Música Católica Instrumental (Piano Solo) - Tobías Buteler

Az Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése HÚSVÉT 2. vasárnapján

 „Minél inkább eltávolodik az ember Istentől és az irgalom misztériumától, s minél inkább elveszíti a világ eszméinek hatására az irgalom szó értelmét, az Egyháznak annál inkább joga és kötelessége, hogy »hathatós kiáltással« forduljon az Isteni Irgalomhoz”

Szent II. János Pál: Irgalomban gazdag Isten kezdetű enciklikából 

.

777 ONLINE - A mentős, aki térdre borult - Vanek Ákos

JÉZUS és a CSEND

San Salvatore Ferences kolostor. Jeruzsálem 2020./ Saint Savior Monastery

HÚSVÉT VIGILIÁJA 2024

Foto: fr. Szilveszter ofm

2024. MÁR. 30.

Card. Pierbattista Pizzaballa homíliája

a Szent Sír Bazilikában

 Kedves Testvérek!

Az Úr adjon békét nektek!

 Ez alatt a három, imádságban és liturgiákban gazdag napban minden e körül a kicsiny edikula körül, annak a sírnak a maradványai körül forog, amelyről a mai evangélium szól, és amelyet azóta is itt őrzünk és tisztelünk. A jeruzsálemi liturgia e hely köré épül, akárcsak az egész Egyház liturgiája. Valójában innen merítjük azt a fényt, amely az egész keresztény életet megvilágítja. Mi, a Jeruzsálemi Egyház pedig azok kell, hogy legyünk és azok akarunk lenni, akik elsőként hirdetik ennek a világosságnak az érkezését, és elviszik a világnak. Egyszerű és ünnepélyes módon tettük ezt nem sokkal ezelőtt, amikor a Szent Sírból meggyújtottuk a húsvéti gyertyát. Az üres sírból jövő Fény a húsvéti Bárány világossága, amelyről a Jelenések könyve beszél („templomot nem láttam benne: az Úr, a Mindenható Isten és a Bárány a temploma” – Jel 21,22), amely megvilágítja a Szent Várost és az Egyházat. A Feltámadott fénye az, amivel világossá akarjuk tenni tekintetünket, melyet erre a városra, a Szentföldre, a világra és az Egyházra vetünk. Az a világosság, amely a világban él és növekszik. Szelíd, az Isten művébe vetett derűs bizalommal teli tekintet, mely nem hagy minket a sötétség hatalmában és a halál árnyékában.

Az evangélium, amelyet most hirdettem, valóban szelíd tekintetre hív meg bennünket. A Feltámadott nem kényszerít: győztesen tér vissza a halál elleni harcból, de nem megy, hogy megalázza azokat, akik keresztre feszítették, nem megy, hogy bizonygassa saját igazát. Nem megy azért sem, hogy megfeddje azokat a tanítványokat, akik elárulták, megtagadták és elhagyták. Nem büntet meg senkit, nem kényszerít, nem tér vissza diadalmasan arra a színtérre, ahonnan erőszakkal eltávolították.

A mai evangéliumi szakaszban Jézus nem is látható, ám jeleket hagy, hogy aki vágyik rá, aki keresi őt, végül újra találkozhasson vele. Ahhoz, hogy találkozhassunk a Feltámadottal, meg kell tanulnunk felismerni jelenlétének jeleit, azt a módot, ahogyan történelmünkbe belép.

Az evangélista elsősorban azt mondja, hogy az asszonyok felemelték tekintetüket (Mk 16,4): ez olyan kifejezés, amely azt mondja, hogy valami új történt, valami, ami nem emberi erőfeszítésektől függött; azt mondja, hogy Isten jelenvalóvá tette magát. Az embernek pedig ahhoz, hogy lássa ezt a csodát, fel kell emelnie a tekintetét, meg kell nyitnia magát az előtt a gondolat előtt, hogy történhet valami új. Ahhoz, hogy meglássuk a Feltámadott jeleit, fel kell tehát emelnünk a tekintetünket. Ez az, amire a leginkább szükségünk van ma: felemelni a tekintetünket. A szörnyű napok, amelyeket átélünk, bezártak bennünket, úgy tűnik, semmissé tették várakozásainkat, minden út zárva, a jövő megsemmisült. Úgy tűnik, még kapcsolataink is beszűkültek, megsérültek a bizalmatlanságtól és meg nem értésektől, sőt, árulásoktól. Úgy tűnik, körülöttünk minden a kudarcról vall, ahogyan Jézus halála is kudarcnak tűnt, az újjászületés, a változás és egy új élet azon gyönyörű terve végének, amelyet a tanítványok reméltek. Ma úgy tűnik, a békére, a megbékélésre és a párbeszédre irányuló szándékaink kudarcot vallottak. És úgy tűnik, hogy a békés élet, a távlatokat nyitó találkozások, a megvalósult igazságosság, az igazság elfogadása utáni vágyunk is kudarcot vallott. Hívő közösségünk élete is jövő nélkülinek tűnik. Röviden, úgy tűnik, minden a végről, a halálról beszél. Pontosan úgy, mint az evangéliumban, amikor az asszonyok elmennek a sírhoz, hogy megsirassák veszteségüket.

Ám ha csak felemelnénk a tekintetünket, ha felhagynánk azzal, hogy önmagunkba, fájdalmunkba zárkózva maradjunk, sziklák által sírunkba zárva, talán mi is, mint a mai evangélium asszonyai, láthatnánk valami újat, valamit, ami megvalósul.

Az asszonyok kora reggel, napkeltekor a sírhoz mennek, és azon tűnődnek, ki segíthetne nekik elhengeríteni a követ, mert látták, hogy a kő nagyon nagy (Mk 16,3). Ott pedig azt látták, hogy a sír nyitva van. Az új dolog, amit az asszonyok megláttak, ami megtörtént, az, hogy a kő már el volt hengerítve (Mk 16,4), vagyis hogy a halál birodalma többé már nincs bezárva, senkit sem tart fogva. Még mindig belépünk a halálba, de többé már nem maradunk ott, túllépünk rajta. Jézus az egyetlen olyan fegyverrel törte be a halál birodalmának kapuját, aminek a halál nem tud ellenállni, a szeretet fegyverével. Ha megmaradunk a szeretetben, akkor többé már nem vagyunk a halál foglyai: a halálnak, amely hatalmában tartotta az embert, amely bezárta őt magányos és néma birodalmába, többé már nincs ereje és képessége arra, hogy bárkit fogva tartson. Ha szeretünk, szabadok vagyunk, feltámadtunk.

Úgy tűnik, hogy néha a mi szívünkre és a mi szemünkre is sírkő kerül. Itt vagyunk ez előtt a sír előtt, hogy kérjük, legyen ez a kő elhengerítve, és világítsa meg újra a Bárány világossága szemünket. Itt vagyunk, hogy annak a szeretetnek a bátorságát kérjük, amelynek van ereje legyőzni a félelmet, amely ma fojtogat és megkötözve tart bennünket. A gyűlöletnek abban a tengerében, amely körülvesz minket, kérni akarjuk a bátorságot, hogy felemeljük a tekintetünket és meglássuk, hogy sírunk köve el van hengerítve, meglássuk a beteljesülő jót, az odaadott életek bátorságát, sok férfi és nő kitartó vágyát békés kapcsolatok építésére, azok bele nem törődő fájdalmát, akik nem mondanak le másokról. Látunk papokat, szerzeteseket, akik elkötelezik magukat amellett, hogy megvédik közösségüket, megvédik azt a félelemtől, bekötözik a sebeit, egységet teremtenek.

Jelek ők, akiket megláthatunk és megtalálhatunk, de csak akkor, ha ápoljuk annak a vágyát, hogy keressük őket, ha nem fáradunk bele, hogy kérdéseket tegyünk fel önmagunknak. Szelíd jelek, akik nem kényszerítenek, és akik nem engedik, hogy megtaláljuk, hacsak nem keressük őket. A liturgia, amelyet most ünneplünk, szintén tele van jelekkel: az Ige, a fény, a víz, a kenyér és a bor, a sír. Ezek mind olyan jelek, amelyek a halál fölötti győzelemről vallanak nekünk, de amelyek némák maradnak, ha a szívünk nem szabad, ha nem keressük a Feltámadottat, ha többé nem várunk semmit.

Húsvét ünneplése egyben a keresés bátorságának a megújítása is, a megújítása annak, hogy helyes elvárásokkal éljük az életet, hogy szabadon kérdezzük a minket körülvevő jeleket, hogy bizalommal és szabadon felemeljük tekintetünket anélkül, hogy elvárnánk másoktól, hogy ránk emeljék szemüket. Nekünk elég az Ő tekintete, Jézusé.

Íme, tehát az első válasz arra a kérdésünkre, hogy hol és hogyan találkozhatunk a Feltámadottal: minden alkalommal találkozunk vele, amikor a szeretetet és a megbocsátást választjuk, mert a sírunkat lezáró kövek csak így hengerülnek el.

Márk evangélista beszél még egy fehér ruhába öltözött ifjúról, aki felszólítja az asszonyokat, hogy ne féljenek (Mk 16,5–6). Az asszonyok valóban bemennek a sírba, mivel úgy gondolják, hogy megtalálják Jézus testét, de nem lelik. Belépnek azt gondolva, hogy a halált találjákmeg, de a halál már nincs többé. A helyén egy ifjú van, egy kezdődő élet. Öltözete fehér, ami Isten színe. Ahol a halál uralkodott, oda most megérkezett Isten élete.

Az angyal újra arra buzdítja az asszonyokat, hogy lássanak: „Íme, a hely, ahová tették őt.” (Mk 16,6).

Ám azután azért, hogy újra láthassák a Feltámadottat, az asszonyok küldetést kapnak, hogy menjenek a tanítványokhoz, hogy ők is útnak induljanak és elmenjenek Galileába: ott meglátják őt (Mk 16,7).

A Feltámadottal való találkozás helyszíne Galilea, ahol a tanítványok követni kezdték Jézust: ott találkozunk a Feltámadottal, ahol új kezdetet, új elindulást tapasztalunk. Ahol engedjük, hogy az Úr kihozzon minket sírjainkból, és nem hagyjuk magunkat megbénítani félelmeinktől, amelyek megakadályoznának a járásban. Valahányszor legyőzzük a félelmet, minden alkalommal, amikor az emberiesség és a testvériesség új lépése kezdődik, a feltámadott Úr jelen van életünkben.

Ezt kívánom mindannyiótoknak, mindannyiunknak, akik összegyűltünk itt, ezen a szent helyen, az egész Egyházunknak. Hagyjunk fel azzal, hogy a holtak között keressük az Élőt (vö. Lk 24,5), ne vesztegessük az időnket pusztán emberi remények hajszolására, ne kergessük problémáink könnyű megoldásainak ábrándjait, amelyek gyakran keserű csalódásokat előznek meg. Hagyjunk fel azzal, hogy életünk középpontjába csak a mi fájdalmunkat helyezzük, ehelyett az evangéliumi asszonyokhoz hasonlóan újítsuk meg vágyunkat, hogy fölemeljük tekintetünket, hogy ne csak önmagunkat nézzük. Amíg csak magunkra összpontosítunk, addig nem fogunk mást látni, csak önmagunkat és kész, soha nem fogunk jeleket találni, soha nem fogunk fényt látni. Legyen a mai Húsvét egy meghívás, hogy útra keljünk, menjünk ma a mi Galileánkba, keressük az Ő jelenlétének, az élet, a szeretet és a világosság jelenlétének jeleit. Megtaláljuk azokban, akik még mindig képesek a szeretet és a megbocsátás gesztusaira, amire ma jobban szomjazik a világ, mint valaha. Ezt az ajándékot és ezt a kegyelmet kérem mindannyiunk számára, Jeruzsálemi Egyházunk számára, hogy mindig az az Egyház legyen, amely él, remél, szeret és a Bárány világosságában jár.

 Szép Húsvétot!

 Jeruzsálem, 2024. március 30.

+ Pierbattista Card. Pizzaballa

    jeruzsálemi latin pátriárka

 Fordította: Dr. Szatmári Györgyi

Forrás: https://dunapartiiskola.sapientia.hu/olvasnivalo/husvet-vigiliaja-2024

„Föltámadt Krisztus e napon, hogy minden ember vigadjon…”

Szentírási rész: Mk 16, 1-7

„A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek”(Mk 16,2) – az asszonyok. Mária Magdolna és a társaságában lévő többi asszony megrémült, amikor Jézus sírját üresen találták. Három nappal ezelőtt Jézust ebbe a sírba temették és most nem tudták elképzelni, mi is történhetett. Istentől jövő kinyilatkoztatás szünteti meg megdöbbenésüket. „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! … Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak…”(Mk 16, 6-7).
Az asszonyok sietve visszatértek az apostolokhoz és elmondták nekik ezt a hírt. Az ő feladatuk, hogy a feltámadás örömhírét megosszák másokkal is, és így hitet ébresszenek bennük. Innen indul el a Jézus feltámadásáról szóló örömhír az Egyházban. Feltámadásának igazságát a későbbiekben elsősorban Jézus megjelenései támasztották alá apostolai előtt.
Kételkedők természetesen soha nem hiányoztak egészen a mai napig. Az apostolok is először üres fecsegésnek tartották az asszonyoktól hallott hírt és nem hittek nekik. Feltámadni a halálból? Ez lehetetlen, ellene mond a természet törvényeinek.
A krisztusi örömhírnek azonban ma is ez a csúcspontja: Jézus feltámadt és legyőzte a halált.
Az azonban ma is igaz, hogy a feltámadt Jézushoz csak a hitünkön keresztül juthatunk el. Azon a hiten keresztül, amely nemcsak tudást, nemcsak hagyományokhoz való ragaszkodást, hanem tettekkel, s életvitelünkkel alátámasztott személyes meggyőződést jelent. Ez a megállapítás igaz az asszonyokra, s az apostolokra, akik látták Jézust feltámadása után, érintették is őt, és vele ettek. Jézus Tamásnak sem azt mondja, most már tudod, hogy feltámadtam, hanem arra biztatja: légy hívő. (Jn 20,27)
Jézus feltámadásának bizonyossága annál erősebb lesz lelkünkben, minél személyesebben fogjuk szívünket megnyitni a kinyilatkoztatás, az Isten éltető Szava előtt, ami egyszerre jelenti az egyházatyák szerint, az Eukarisztiát és a Szentírást.
Kempis Tamás, a „Krisztus követés” című híres lelki olvasmányában két dologról ír, amire szükségünk van: étel és világosság. „Nekem, a gyengének a te szent Testedet adtad ételül, míg világosságként helyezted lábam elé a Szavadat (vö. Zsolt 118,105). Minthogy Isten Szava a Lélek világossága, és a Szentséged az élet kenyere, én nem tudok e két dolog nélkül élni” – vallja, mert az Eukarisztiában és a Szentírásban Isten országának kiolthatatlan fénye tündököl. Az egyetlen Valóság, amelyben bízhatunk: mindig itt marad velünk. Ha nem lenne, elsodornának és keserűvé tennének azok a tapasztalatok, amelyekben az emberi törékenység rendre elárul minket.
Nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat éjszakája annak a legmélyebb üzenete számunkra, hogy Isten nemcsak ránk bízta magát, hanem mellettünk döntött: ott van velünk a belső megsemmisülés pillanataiban, a magányban, a lelkierőnket felemésztő félelmeinkben, a nagy fájdalmakban, de ott van a békés lakomáinkon is, amelyeket szeretteinkkel fogyasztunk el. Ha az emberek árulók lennének is, milyen vigasztaló tudnunk, hogy Isten mindig is hű maradt hozzánk.
A hitünk megélésében példakép a mi számunkra a Boldogságos Szűzanya, akiben Nagypéntek kálváriáján és Nagyszombat sötétségében, kilátástalanságában az egyház egész hite összpontosul, hiszen ő az első és tökéletes tanítvány, ő az első és tökéletes hívő. A teremtett világot beborító sötétségben egyedül csak ő tartja égve a hit lángját, ő remél minden reménytelenség ellenére (vö. Róm 4,18) Jézus feltámadásában.
A feltámadt Jézus bennünket is kézen akar fogni, és így akar kivezetni minden sötétségből és reménytelenségből, amely születés és halál, betegség és egészség, szorongás és öröm, önzés és elkeseredés, háború és béke között megszállhatja szívünket.
Ugyanis néha úgy tűnik, hogy az éjszaka sötétje behatol a szívünkbe, lelkünkbe; néha úgy látjuk, hogy „már nincs mit tenni”, és szívünknek nincs többé ereje szeretni…
De éppen ebben a sötétben gyújtja meg Húsvét hajnalán Krisztus az Isten szeretetének tüzét: fénysugár töri át a sötétséget és új kezdetet hirdet. Valami elkezdődik a legmélyebb sötétségben. Tudjuk, hogy az éjszaka éppen akkor a legsötétebb, mielőtt megvirradna. De éppen ebben az éjsötétben győz Krisztus, ekkor lobbantja fel a szeretet tüzét.
Az asszonyok, akik azon töprengenek, hogy „ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sir bejárata elől? De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt”(Mk 16,3-4).
Igen, a fájdalom köve elhengeríttetik, és tér nyílik a reménységre. Ez a húsvét nagy titka! Ezen a szent éjszakán az egyház átadja nekünk a feltámadt Krisztus világosságát, hogy többé ne legyen bennünk az a siránkozás, hogy „már nincs mit tenni”, hanem inkább az a reménység, amely megnyílik a jövőt hordozó jelen számára: Krisztus legyőzte a halált, és vele együtt mi is legyőzhetjük, ha őszinte szívvel hozzá csatlakozunk!
Életünk nem ér véget a sírt elzáró kő előtt, hanem túllép azon a Krisztusba vetett reménnyel, aki éppen abból a sírból támadt fel. Keresztényként arra kaptunk meghívást, hogy a hajnal őrszemei legyünk, akik észre tudják venni a feltámadt Krisztus jeleit, miként az asszonyok és a tanítványok, akik a hét első napjának hajnalán a sírhoz futottak.
A hitünkben ragadjuk meg a Feltámadott Úr kezét, ami azt jelenti, hogy új útra lépünk életünkkel. A reménytelenség, az önmarcangolás, az önsajnálat és öntörvényűség útjáról a remény útjára, a halál útjáról az életére, a mulandóság útjáról, az örökre megmaradó világ útjára lépünk.
Ez a tudat a hívőnek új élményeket ad: olyan békét, függetlenséget a világtól, az Istenre való olyan teljes ráhagyatkozást, amelyeket a szenteknél szoktunk megcsodálni.
Jézus halálában és feltámadásában új utat nyitott életünknek. Mindazok, akik azon mennek, egy új öröm, új énekét éneklik. Ez az, az öröm, hogy Krisztussal együtt mi is győzni fogunk a halál fölött, mert „Föltámadt Krisztus e napon, hogy minden ember vigadjon…” Ámen. 

Homília Szécsényből - Húsvétvasárnap

Nagyszombat: „Ma nincs semmi, vagy inkább: a semmi van.”

Esztelnek - Ferences templom

március 30., szombat
Mk 16,1-7
 

Guba András SP elmélkedése

Nagyszombat van. Az evangélium a holnap reggelről szól. Feltámadási szertartásainkat már szombat estefelé megejtjük: sok minden sürgeti azt, hogy lépjük át ezt a szombatot. Tegnap együtt voltunk Jézussal szenvedésében, holnap együtt leszünk vele a feltámadásban. De mit kezdjünk a mai nappal, a szombattal? Ma nincs semmi, vagy inkább: a semmi van. A zsidó hagyomány szerint ez a nyugalom napja, amikor az Isten is megpihen, nem csinál semmit, vagy most a semmit csinálja.

Ezen a szombaton a semmibe süllyednek a tanítványok, valahol egy teremben kucorognak. A három asszony a Jézussal való közös történetük lezárására készült: illatos olajak, végső érintések, majd mindent átengedni az enyészetnek. Ők hajnalban megmozdulnak, vásárolnak, indulnak, de miért is? Az a kő úgyis kifog rajtuk... Ám egy ifjú várta őket.

Márk így folytatja: „Ekkor kijöttek és elszaladtak a sírtól, mert reszketés és döbbenet fogta el őket. Senkinek sem mondtak semmit. Féltek ugyanis.” (Mk, 16,8)

Ma a semmi rémületének szabad lennie, bennünk is.

Forrás: https://dunapartiiskola.sapientia.hu/nagybojti-gondolatok 

Nagypéntek elhozta számunkra az üdvösség lehetőségét.

március 29., péntek

Jn 18,1-19,42

Tömördi Viktor OFM elmélkedése

„Isten Fia volt, de a szenvedésből engedelmességet tanult. Örök üdvösséget szerzett azoknak, akik neki engedelmeskednek.” (Zsid levél) 

A megváltás szenvedés útján valósul meg. Jézus a keresztútján éli át az emberi test szenvedéseit. A szenvedés elfogadása nagyon nehéz. Nagypéntek ünnepi liturgiáján Jézus szenvedése előtt tisztelgünk a kereszthódolattal. Isten Fia ezen a Szent Keresztfán tanulta meg az engedelmességet. A teremtett embert megkísértette a gonosz, az ember beleesett a kísértés csábításába, ezért meg kell őt váltani. A megváltás csak engedelmesség útján teljesedhet be. 

Ahogyan Isten Fia, Jézus Krisztus engedelmesen elfogadta a szenvedést, úgy minden ember akkor nyerheti el az üdvösséget, ha engedelmeskedik Isten Fiának, Jézus Krisztusnak. Ebben az értelemben az emberek, mi is, a Fiúhoz hasonlítunk. A Fiú engedelmes szenvedéséhez hasonlóan mi, „fiak” ajánljuk fel a mi egyéni szenvedésünket a megváltás reményében. Nagypéntek elhozta számunkra az üdvösség lehetőségét. Jézus Krisztus iránti engedelmes életünk a mi üdvösségünk.

Forrás: https://dunapartiiskola.sapientia.hu/nagybojti-gondolatok 

Nagycsütörtök: a legnagyobb szeretet pillanatai a legnagyobb árulás alkalmaivá is válhatnak

Lábmosás

március 28., csütörtök
Jn 13,1-15
Galaczi Tibor SP elmélkedése

Fájdalmas tapasztalatunk, hogy nagyon sokszor az emberi életben a legnagyobb szeretet pillanatai a legnagyobb árulás alkalmaivá is válhatnak. Az emberi szeretet gesztusait, az egymáshoz tartozás, vagy akár a legmélyebb egység sugárzó pillanatait sajnos nem tudjuk kimerevíteni az emberi időben, a múlt részeivé válnak. Nagyon nehéz, sőt lehetetlen az emberi világban véglegesen megragadni ezeket a csúcsélményeket: az egymással megosztott élet, az egymás iránti elkötelezettség, az egymásra irányuló jelenlét fénylő mozzanatait. Valamiképpen elmúlnak, de emlékük, mint egy világítótorony a sötét éjszakában, mutatja a partot, az irányt, a fényt.

Az Úr Krisztus utolsó vacsorája pontosan követi az emberi életnek ezt a kettős mintázatát. Az emeleti teremben az utolsó vacsora alapítása történik. Isten művének ezt az egyik legnagyobb csodáját alázatos lábmosás előzi meg. Az Úr, az Istenember velük-létéről és szeretetéről akarja biztosítani az apostolokat, mert tudja, hogy ezt a nagy pillanatot nemsokára homályba vonja az aktuális fenyegető események hosszú sora. Csak sokkal később történik az apostolok megvilágosodása, az összefüggések megértése, a feltámadás, sőt, pünkösd után ismerik fel azt, ami velük történt. Addig ez a lehajló szeretet, amelyben Isten mossa meg az ember lábát, mindössze világítótorony az élet éjszakájában.

Szükség van még valamire ahhoz, hogy a legmélyebb árulásokat, elhagyatásokat túl tudjuk élni: arra, hogy Isten biztosítson minket szeretetéről, és nemcsak egy időre, mert jelenlétének az örökkévalósága nélkül, mi, hívő emberek, nem tudunk élni.

Olyan fényre van szükségünk, amely nem csak világítótorony, amelyet egy vihar homályba vonhat. Az Eukarisztiában Isten országának kiolthatatlan fénye tündököl. Az egyetlen Valóság, amelyben bízhatunk: mindig itt marad velünk. Ha nem lenne, elsodornának és keserűvé tennének azok a tapasztalatok, amelyekben az emberi törékenység rendre elárul minket.

Nagycsütörtök éjszakája annak a legmélyebb üzenete számunkra, hogy Isten nemcsak ránk bízta magát, hanem mellettünk döntött: ott van velünk a belső megsemmisülés pillanataiban, a magányban, a nagy fájdalmakban, de ott van békés vacsorákon is, amelyet azokkal töltünk el, akik számunkra a legfontosabbak a földön. Ha az emberek árulók lennének is, milyen vigasztaló tudnunk, hogy Isten mindig is hű maradt hozzánk.

Forrás: https://dunapartiiskola.sapientia.hu/nagybojti-gondolatok

Bevezetés a Nagyhéthez

 2024. már. 27.

Rowan Williams, Canterburyi érseke bevezetése a Nagyhéthez
 
Nagyhét oly sok szempontból valóban a legfontosabb hét a keresztény évben, mivel e héten fedezzük föl, – oly módon, ahogyan bármikor máskor nem – hogy kik vagyunk mi magunk és éppenséggel kicsoda Isten. Az Egyház imádságában tesszük ezt, igen drámai módon; a nagyheti szertartások és liturgiák régi hagyománya egy utazásra hív bennünket. Az út elején azonosulunk azokkal az emberekkel, akik Virágvasárnap szívesen köszöntötték Jézust. Pálmaágakat és pálmalevélből készült kereszteket áldunk meg, lengetjük őket, Hozsannát kiáltunk, s abban a pillanatban mi vagyunk azok, akik Virágvasárnap boldogan látták Jézust és befogadták őt. 

Amikor aztán a hét folyamán meg kell barátkoznunk avval a ténnyel, hogy amikor Jézus ténylegesen megérkezik Jeruzsálembe, végső soron kiderül, hogy mégsem fogadják annyira szívesen, s nekünk meg kell kérdeznünk magunktól, hogy „Mi a helyzet velünk?” Amikor Jézus világunkba érkezik, életünkbe jön, tulajdonképpen örülünk neki, s amennyiben a Nagyhét jól telik, akkor tényleg kezdjük megérteni, miért tűnhet ő föl fenyegetőnek és biztonságunkra nézve veszélyesnek; s mi magunk – akárcsak a jeruzsálemiek az első Nagyhéten – miért utasítjuk őt vissza. Így haladunk előre a történetben; napról-napra halljuk a passió történetének olvasmányait az Evangéliumokból.

Az utolsó néhány évtized óta nagyok sok Egyházban szokássá vált Nagycsütörtök délelőtt egy külön szertartás, amikor az egyházmegye papjai és diakónusai összegyűlnek püspökükkel együtt, hogy megújítsák elkötelezettségüket, megújítsák ígéreteiket, mint az Evangélium szolgái és hogy a püspök megáldja azt az olajat, amelyet sok Egyház kereszteléskor, bérmáláskor és papszenteléskor használ. Nagyhéten ez egy nagyon fontos pillanat az Egyház lelkipásztorai számára. Akárcsak bármely más keresztény, ők is az önfölfedezés említett útján járnak, mivel egy pap vagy diakónus, egy fölszentelt lelkész, egy püspök vagy bárki más számára a lelkipásztori szolgálat részét képezi a tanítványságnak, önazonosságuknak, hogy kik ők, mint Jézus tanítványai. Ezért ígéreteik megújítása e pillanatban jelentős megújítása keresztségi, keresztényi elkötelezettségüknek. Ezért oly csodálatos, hogy alkalom adatik az elkötelezettség megújítására a Nagyhét közepén, akárcsak Húsvét éjszakájának liturgiájában az egész gyülekezet meg fogja újítani keresztségi ígéreteit. Az olaj megáldása pedig emlékezteti az Evangélium szolgáit, először is arra, hogy e világ dolgai, a mindennapi anyagi dolgok, mint a kenyér és bor, olaj és víz szerepe az Egyház életében az, hogy Isten kegyelmét erőteljes, átalakító módokon közöljék és jelképezzék. Azonban, mivel az olaj a Bibliában oly gyakran a fölkenéshez és gyógyításhoz kapcsolódik, emlékezteti az Evangélium szolgáit arra is, hogy azért vannak, mert föl kell kenniük az embereket Krisztus nevében – akinek neve egyszerűen „fölkentet” jelent – és hogy gyógyulást kell vinniük azoknak, akik elidegenedtek Istentől és egymástól és azoknak, akiket betegség és szenvedés szigetel el a közösségtől. Így tehát Nagycsütörtök délelőtt magának a keresztény szolgálatnak központi valóságaiban erősödünk újra meg.

Aztán ott van a Lábmosás szertartása. Arra emlékezünk, hogy Jézus a Tanítványaival való utolsó nagy találkozás alkalmával, mint mutatkozik meg szó szerint és teljes értelemben őket szolgálóként. Letérdel, hogy szolgai munkát végezzen értük és ily módon Nagycsütörtök este liturgiájában a jelenlévő rangidős pap megmossa a gyülekezet tagjainak lábát. Emlékeztető ez arra, hogy Jézus evangéliumában, mint kapcsolódik össze mindig a hatalom, tekintély és fontosság a szolgálattal, s hogy ezért keresztény fogalmak szerint nem létezik oly hatalom, amely nem szolgálatban fejeződik ki. Így történt Csütörtök éjjel, amikor a Tanítványok összegyűltek az Utolsó Vacsora asztala körül, megosztva Jézus testét és vérét a Szentáldozás szentségében és megkapva tőle alázata és szolgálata ajándékát. Azután belépünk a virrasztás sötétjébe, ahol Jézussal a Getszemánéban figyelünk, s mint azok az első tanítványok, akik elaludtak, majd elfutottak: megint szembe kell néznünk avval a ténnyel, hogy nem vagyunk hősök, oly sokszor nem vagyunk hajlandók Jézussal a Kereszthez menni, szívesebben volnánk valahol máshol.

Amikor az Eukarisztia véget ér, az Oltárokat lecsupaszítjuk, a díszeket eltávolítjuk, a Templom teljesen mezítelen és így is marad végig Nagypénteken, egészen a Húsvét előtti virrasztás kezdetéig. Olyan ez, mintha e ponton a valódi mezítelenség egy pillanatához érkeztünk volna. Csak az alapvető dolgok maradtak meg számunkra; szembe kell néznünk a saját magunkkal kapcsolatos legalapvetőbb tényekkel: ínségünkkel, szegénységünkkel. S ezért ez nem a virágok és díszítések ideje. Minden lényegtelent elveszünk: puszta falak, üres asztal s mi magunk szemtől szembe Nagypéntek rettentő valóságával.

Azután Nagypénteken sok Egyházban és sok hagyományban, amikor az Evangéliumot hangosan fölolvassuk, a gyülekezetnek kell a jeruzsálemi tömeg szerepét vállalnia és kiabálniuk kell: „Feszítsd meg őt!” Ez a végső pillanata azokkal való azonosulásunknak, akik Jézus halálát akarták. Az a pillanat, amikor bűnösségünk, kudarcunk valóban a maga mezítelenségében mutatkozik meg előttünk, s ezért oly sokak számára Nagypéntek saját maguk mélységes fölfedezésének pillanata, amikor szembe kell néznünk magunkban mindazokkal az indítékokkal, amelyek kétezer évvel ezelőtt oda vezetettek, hogy emberek kiabálva követelték Jézus halálát.

Utunk tehát a Jézust köszöntő fölszínes lelkesedéstől annak fölismeréséig vezet, hogy Jézust veszélyesnek és nehéz embernek érezzük, s hogy oly sokszor elfordulunk tőle.

Természetesen azonban Nagypénteken nemcsak valami saját magunk számára kellemetlen dolog fölfedezéséről van szó, amint az ősi himnusz mondja: Krisztus felénk kitárt karjait látjuk az élet fáján. Az új remény forrásaként tekintünk Jézusra, mivel áldozati halálában meglátjuk, hogy Isten mire hajlandó értünk. Belátjuk, hogy ő alaposabban ismeri és érti sötétségünket, mint mi magunk, és mégis átölel bennünket s magával visz, és ez teljesen valóságossá és kézzelfoghatóvá válik Nagyszombat és Húsvétvasárnap reggelének eseményeiben.

Nagyszombat este sötétben gyülekezünk. Azért gyűlünk össze, hogy meghallgassuk annak történetét, mint hozott a kezdetek kezdetén Isten világosságot a sötétségbe, s mint vezette népét felhő- és tűzoszlopa a pusztaságon keresztül. Ünnepeljük, hogy miként szabadította meg Isten népét a Kivonulás történetében, és meghallgatjuk mindazokat a próféciákat, amelyek arról szólnak, Isten mennyire sokra becsüli művét és szavát és hogyan teljesíti be Jézusban. S így kerülünk a Húsvét nagy titkának vonzásába, eljutunk addig a pontig, amikor minden fény és gyertya ég s az újra a világra virradó fényt ünnepelhetjük. 

Utazásunk egy teljes héten át vezetett a sötétből a fénybe, saját magunk meg nem értésének sötétjétől addig a fényig, amelyben világosan látjuk Isten arcát és saját magunkat; saját kudarcaink és bűneink fölismerésének sötétségétől a remény és megbocsátás fényébe. S ezért kezdődik Húsvét első Eukarisztiája egészen szó szerint mindenünk bevetésével: az orgona játszik, a harangok szólnak és fölismerjük, hogy e heti utunk, ezúttal, véget ért. Hazaértünk Jézushoz. A föltámadott Jézus Istennel, az Atyával van, aki kiárasztja a Szentlékekben szeretetét a világra, mi pedig csak megállunk ott egy húsvéti pillanatra, befogadva e szeretetet, mondhatnánk, sütkérezünk benne. Utazásunk véget ért, hazaértünk s tudjuk, hogy ez az otthon mindig nyitott számunkra Isten elfogadó, együttérző szeretetében, amely meghozta a végső áldozatot menny és föld kibékítésére.

Fordította: Bakos Gergely OSB

Forrás: https://dunapartiiskola.sapientia.hu/nagybojti-gondolatok