vasárnap, augusztus 26, 2012

„Uram, kihez menjünk?” (Jn 6,60-69) - Évközi 21. vasárnap gondolatai


A zsidó nép. Miután átkelt a Jordánon, arra készül, hogy belépjen az Ígéret földjére. Ekkor Józsué, a nép vezére választás elé állítja őket: vagy a bálványokkal közösködnek, vagy Jahve mellett döntenek. Más szóval vagy Istent szolgálják, vagy a bálványokat. A válasz egyhangú: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneknek szolgáljunk! … Mi az Úrnak akarunk szolgálni, ö a mi Istenünk!” (Józs 16,18)
Sajnos a gyakorlatban, amint már korábban is előfordult, a választott nép továbbra is ingadozik az Istenhez való hűség és a bálványimádás között. Elméleti szinten megtörtént a döntés: a nép elismeri, hogy egyedül Jahve az Istene, éppen ezért ha a jövőben sokan meg is szegik ezt az ígéretet, azonban mindig marad egy kis csoport, amely megőrzi a választott nép Istenéhez való hűséget.
Az első olvasmány üzenete tehát: nem elég, ha az életben egyszer Isten mellett döntöttünk. Ezt a döntést mindennap meg kell újítanunk, nem feledve, hogy lehetetlen egyidejűleg Istennek és a világ olyan elméleteinek, hiúságainak, divatjainak és szeszélyeinek szolgálni, amelyek voltaképpen bálványok.
Kt. Az „élet kenyeréről” szóló hosszú beszéd végén, a mai evangéliumi szakaszban Jézus is választás elé állítja hallgatóit. Valaki vagy elfogadja az emberek táplálására adott teste és vére misztériumát, vagy elszakad tőle. Szavain nem csak a zsidók botránkoztak meg, hanem „tanítványai közül is sokan” zúgolódtak: „Kemény beszéd ez! Ugyan ki hallgatja!” – mondták. S Jézus mégsem változtat az Élet Kenyerére vonatkozó tanításán, hanem a hit fontosságára figyelmeztet: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek”.
Nem megbotránkozásra vagy vitára van tehát szükség, hanem hitre. Hit nélkül, a megvilágosító és éltető Szentlélek nélkül Krisztus Testének misztériuma is csak külsőség, formalitás marad, ami nem segíti a lelket, nem ad életet. Hit nélkül tökéletesen ismerheti az ember a Krisztus Testéről és Véréről szóló tanítást, láthatja a kenyeret és a bort, de nem érti meg a szavak és jelek által rejtett valóságokat.
A hit elutasítása következtében már a „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”, elpártoltak tőle.
A kenyérszaporítás, az ingyen kenyér, a becsületes munka nélkül való megélhetés, az igen, azt szeretnék! Ezért Messiás-királlyá akarták választani azon nyomban, hogy jóllaktak a megszaporított ingyen kenyérből. De amikor a kafarnaumi zsinagógában kifejti Jézus ezzel a jellel kapcsolatban, hogy miről is van szó: az élet kenyeréről, amely ő maga, aki a mennyből szállott alá, akkor megbotránkoznak benne, és ott hagyják.
Francois Mauriac aJézus élete’ című regényében, ezzel kapcsolatosan így szólítja meg a Mestert: „Uram, túl messze mentél! Nem azt hirdetted, amit vártak tőled. Ennek a tömegnek földi kenyér kell! A munkanélküliség felszámolását…, a hajléktalanság felszámolását…, a lakásínség megszüntetését várták tőled. De nem! Te valami mennyből alászállott kenyérről beszéltél, Eucharisztiát ígértél, örök életet hirdettél. Vedd már észre magad! Hát kit érdekelnek ezek? Vagy kiszolgálod a tömegízlést, vagy nincs rád szüksége a világnak!” – Vagy adsz kenyeret és cirkuszt, vagy mehetsz a szemed világába – vallják ma is sokan!
Igen a világ, az Ádámi ember földi gondjainak megoldását várja Istentől. Elég az e világi Messiás nekik. De mivel az Úr Jézus nem a tömegízlés, a pillanatnyi elvárások szerint kívánta megvalósítani hivatását, követői megfogyatkoztak.
Az Úr visszautasításának leggyakoribb oka, ma is: olyasmit követel, amit egykönnyen, áldozat vállalás, a kényelmes élet feladása nélkül nem lehet megvalósítani, túlságosan szigorú az evangélium, néha meg egyenesen kellemetlen dolgokat vág a fejünkhöz, illetve olyan értékekhez való ragaszkodást vár el tőlünk, amik a mai kor embere számára lassan kezdenek idegenné válni, kimenni a divatból.
Mint például az élet védelme és oltalma, a fogamzástól a természetes halálig, mint a házastársi hűség, a házasság előtti önmegtartoztatás, tisztaság, az önzetlen- érdek nélküli szolgálat és ellenségszeretet, a feltétel nélküli megbocsátás, az igazmondás, a szükségben lévő megsegítése, és még folytathatnánk a felsorolást… Mindez kemény és nehéz dolog nem kell a mai embernek, még ha az örök életéről van is szó.
Egyik korábbi állomáshelyemen a cserkészetet szerettem volna elindítani, és ehhez próbáltam segítő társakat toborozni a helyi pedagógusok közül. Odaadtam az egyik fiatal tanárnőnek, aki hajlandó lett volna segíteni, a cserkészek 10 törvényét, ami nem más, mint a 10 parancsolat pozitív megfogalmazása, hogy lássa, miről van szó, hogy tud-e vele azonosulni vagy sem. Miután átolvasta a törvényeket és azok kifejtését, utána visszaadta és ő, a pedagógus, aki a gyerekek nevelésével „hivatásszerűen” foglalkozik, azt mondta, hogy ezek megvalósítása a mai gyerekek számára, túl kemények, túl nehezek. Amikor rákérdeztem, hogy a tíz törvény közül melyiket tartja a legnehezebbnek és megvalósíthatatlanak, akkor a válasz a legnagyobb megdöbbenésemre, ez volt, hogy mindjárt az elsőt, vagyis „A cserkész egyeneslelkű és feltétlenül igazat mond.”
Kt. Ez az önzés legszégyenteljesebb fajtája, amikor valaki azt szeretné, hogy az Isten is, az ember is hozzá igazodjék. Sokan a vallásosságtól általában azt kívánják, hogy saját, egyéni igényeiket támassza alá, elégítse ki, azokat részesítse előnyben. S ha nem ez történik, ott hagyják Istent, Jézust, a vallást éppúgy, mint azokat az embereket, akik az Úr küldötteiként nem az ő szájuk íze szerint beszélnek. Elfelejtik, hogy az igazi vallásosság, a kereszténység, nem a kényelemre, nem is a kor divatjára és ízlésére, hanem tényekre és főleg egy személyre, Jézus Krisztusra épül.
Kemény beszéd ez! Ugyan ki hallgatja! – mondják a zúgolódók, s atanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”.
Mit tett Jézus ezek után? Először is nem vont vissza semmit. Sőt! Hatszor egymásután, különböző formában, újból és újból visszatért alaptémájára, s megerősítette, hogy ő a valóságos testét és vérét akarja itt hagyni az Eucharisztiában. Másodszor: nem ajánlott kompromisszumot. Nem kezdett alkudozásba: „Jó, akkor megelégszem a szimbolikus jelenléttel is, – s amikor a kenyeret eszitek, és a bort isszátok, akkor majd gondoljatok rám”. Sem elvekben, sem pedig a gyakorlatban nem ismert megalkuvást! Harmadszor: nem rendelt el népszavazást. Nem akarja tudni: legalább kétharmados többség kívánja-e az Eucharisztiát? Nem érdekli a különböző közvélemény-kutatók népszerűségi indexe. Negyedszer: nem mond le messiási címéről. Ámbár tudja: akkor útja, keresztút lesz, és a Kálvárián vezethet csak keresztül. És végül: nem izgatja a kudarc. Nem érdekli, hányan tartanak ki mellette. Nem roppan össze a tömeges aposztázia, elidegenedés, visszalépés közepette sem.
Kt. Megdöbbentő, hogy az Úr Jézus egy szóval sem tartja vissza őket, sőt a Tizenkettőhöz fordulva kérdezi: „Ti is el akartok menni?” Igen, Krisztus misztériuma, tanítása egyetlen és egységes: az ember vagy teljesen elfogadja, vagy teljesen megtagadja, de ebben az esetben nincs középút, nem válogathat közöttük: ezt még elfogadom, ez még megvalósítható, ez még beillik a mai divatba, közgondolkodásba, de az már nem, az „kemény beszéd” ki hallgathatja.
Sem a hitetlenek iránti együttérzés, sem a távoli testvérek visszavonzása nem jogosíthat fel arra, hogy meghamisítsuk, felhígítsuk mindazt, amit Jézus tanított. Őnála jobban senki sem szerette az embereket, senki jobban nem akarja üdvösségüket. Mégis inkább sok tanítványát elveszítette, semmint hogy egy szót is megmásítson abból, amit tanított, amit mondott.
Végül is kik mennek el? A csalódottak: akiknek kellett az ingyen kenyér, de a mennyeit nem igényelték. A hitetlenek, akik kemény beszédnek tartották Jézus szavait. Kik maradnak? Akik hisznek a szeretet végső győzelmében, de sajnos azok is, akik még nem tudnak dönteni, csak sodrodnak az árral, vagy akik már döntöttek, de nincs bátorságuk felvállalni döntésüket, így hát kettős életet élnek, látszólag Jézushoz tartoznak, de valójában már elszakadtak tőle, nem hisznek benne!
Szent János evangélista finom ösztönnel megérzi, hogy Júdás már akkor hitetlen volt – erre utalást is tesz az evangéliumi szakaszban, igaz nem mondja ki a nevét, de tudni lehet, hogy róla van szó: „Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik nem hisznek benne, és hogy ki fogja őt elárulni”- írja az evangélista.
Kt. A mai evangéliumi szakasz két ember típus bemutatásával zárul.
Az egyik Péteré, aki kifejezetten szerepel. Aki bár nem egészen érti Jézus szavait, mégis megkockáztatja, és megnyitja magát az Igének, akinek megvilágosító szavai örök életet adnak. „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.
A másik típus, Júdásé, aki bár nem kifejezetten szerepel az evangéliumi szakaszban, de a tizenkettőhöz tartozik. Ö kettős életet élve egyelőre a csoportban marad, de máris a sötétség felé halad, és afelé, a démonikus, ördögi vonzás felé, amelyet a sötétség szimbolizál (13,26–30). Remegve kell arra gondolnunk, hogy Júdás ez alkalommal szakadt el a Mestertől.
Kt. Az eukarisztia meghirdetése Krisztus hiteles választásának próbaköve lett a nép, a tanítványok és az apostolok számára is. Az Eukarisztia titkában, az Úr Jézus Szentségi jelenlétében való hit különbözteti meg minden időben Krisztus igazi tanítványait.
Éppen ezért amikor a szubjektivizmus vagy az önzés, kísértéseket okoz a hit terén, gondoljunk arra, hogy bizonyára nem a hitben, hanem magunkban van a hiba. Kényelmességünkben, megátalkodottságunkban, üres, élettelen hagyományokhoz való ragaszkodásunkban, vagy éppen a téves elképzeléseinkben, amikor összetévesztjük a szimbólumot azzal, amit szimbolizál. Amikor a rituáléról, a vallásos szertartásról azt hisszük, hogy az a valóság. Amikor az eszközt tekintjük végcélnak és a valóság megtapasztalása elleni védőoltásnak. Márpedig ez a bálványimádás, amikor az eszközt imádjuk és védelmezzük. Sajnos, sokszor a vallásgyakorlásunk nagy része azzal telik el, hogy az önmagunkról alkotott nagy vallásos képünket védelmezzük, nem pedig azzal, hogy az Isten akaratát keresnénk. Éppen ez akaszt meg minket abban, hogy végigjárjuk a vallás útját és egy nagy, boldogító, Istennel való személyes találkozásban legyen részünk. Ne feledjük, a vallás csak a holdra rámutató ujj, de nem maga a hold.
Kt. Amikor ilyen kísértések érnek bennünket, gondoljunk Péter apostol szavaira: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Hiába is mennénk bárhová, mert számunkra nem adatott más, akiben üdvözülnünk lehetne, csak Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember, aki ígérete alapján, közöttünk maradt az Oltáriszentségben, mert feleletet akar adni életünk végső kérdéseire, erőt a küzdelemhez, vigaszt a megpróbáltatásban, nyugalmat a végső órán. Ne botránkozzunk meg tanításán, elvárásain, hanem inkább igazítsuk gondolatainkat, magatartásunkat, s életvitelünket Őhozzá.
Befejezésül egy kérdés, amit házi feladat gyanánt kellene megoldani az elkövetkező napokban: Én, személy szerint miért vallom magam kereszténynek, azaz Krisztushoz tartozónak, s miért maradok az Egyházban, amikor annyi sokan elhagyták és elhagyják?
Meggyőződésből, Krisztushoz való őszinte ragaszkodásból vagy gyávaságból? Közömbösségből, nekem minden mindegy: „ki milyen vallásban született, abban haljon is meg”- az elvem, vagy, mert megszoktam a kétéltűséget, a vasárnapi kereszténységet és a hétköznapi Isten nélküliséget?
Mindenki maga válaszoljon ezekre a kérdésekre, de nem ártana egymással is megbeszélni. Bárcsak Péterrel vallhatnánk öntudatosan: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.

Nincsenek megjegyzések:

Tanú, aki személyes tapasztalatból tesz kijelentést – Húsvét 3. vasárnapja

Szentírási részek: ApCsel 3,13-15.17-19. // Lk 24,35-48 A mai szentírási részekben kétszer is elhangzik a „tanú” szó. Először Péter ajkán. A...