Tegnap ismét jöttél „napozni”, ahogyan nevezni szoktad. A munka után nem sietsz haza, hanem jösz a pénteki szentmisére, s előtte elbeszélgetünk. Mikor miről. Ilyenkor lelkedet kiteszed a „napra”, azaz kimondod belőle mindazt, ami hétközben összegyűlt. És sok minden van, hisz a sok stressztől – mint mondod – még arra sincs időd, hogy összeszedd a gondolataidat.
Ezúttal arról kérdeztél, hogy érdemes-e jónak lenni, segíteni, emberek dolgainak utánajárni, értük másoknál kilincselni, nem egyszer a hivatalos szerveknél is erőszakosnak lenni, hogy segítsenek... Ha utána, amikor mindent kiharcoltál számukra, még meg sem köszönik? Néha legszívesebben úgy tennél, mint a többi német kollega, akik minden nehezebb ügyet leráznak magukról, csak annyit tesznek, ami elő van írva, s közben nem engednek magukhoz semmiféle emberi érzelmet... Kinek teszed? Minek teszed?
Azt válaszoltam Neked, hogy régebben olvastam egy érdekes gondolatsort, amely mintha éppen a Te helyzeteddel, helyesebben kételyeiddel kapcsolatosan íródott volna.
Egy szegény koldusnak alamizsnát adtál,
és senki nem látta...
Egy magányos embert meghallgattál,
és senki nem vette észre...
Egy sírónak odanyújtottad papirzsebkendődet,
és senki nem köszönte meg neked...
Sétálás közben szívedben imádkoztál,
és senki nem hallotta meg...
Egyik beteg szomszédodat elkísérted az orvoshoz,
és senkit nem érdekelt...
Legyőzted benső haragodat, haragodban inkább hallgattál, mintsem
valami nem odaillőt mondj,
és senkinek nem tűnt fel...
Öreg, magányos szomszédodat egy kis csomaggal Karácsonyra
megajándékoztad,
és senki nem szerzett tudomást róla...
A bevásárló központban előreengedtél a kasszához valakit,
mert sietett,
és senki nem értette meg...
Halld ma Isten Szavát:
„S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.”
(Máté evangéliuma 6,6)
Isten szereti a kicsit és a szerényet, a csendest és az elrejtettet. Soha nem (csak) a kézre tekint, hisz nincs is mindenkinek keze.
Isten mindig a szívet nézi.
És mindazt, amit Érte, Neki vagy bárkinek szeretetből teszel, meg fogja neked jutalmazni.
Miközben idéztem a sorokat, végig mosolyogtál. S én tudtam, hogy lelked gondjaira ismét ráragyogott a napsugár...
Stuttgart, 2015-04-25.
Forrás: http://stuttgarti-katolikusok.de
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése