szombat, január 14, 2017

Istenre mutató emberré kell válnom… - Évközi 2. vasárnap (Jn 1, 29 – 34)

A mai ember gondolkodás módja általában én központú, önző beállítottságú. A rajta kívül álló világban, az eseményekben nem annyira a tárgyi valóság és igazság érdekli, mint inkább az, hogy neki mi köze van hozzájuk vagy azoknak ő hozzá, mit jelentenek számára, milyen személyes kapcsolata van a dolgokkal, s mi azoknak a mondanivalója életére vonatkozólag, sőt nagyon sokat nyom a latba az is, hogy milyen haszon, elsősorban anyagi haszon származik számára belőlük.

Egy hitoktató mesélte: egy fiatalemberrel beszélgetett vallási dolgokról, s főleg arról, hogy van-e Isten. Filozófiai és teológiai
Azt hiszem, hogy ezzel a válasszal mi is találkoztunk valamilyen formában és nem tudtunk mit kezdeni vele, akkor, amikor egy, a hitét-vallását nem gyakorló családtagunkat, barátunkat, ismerősünket arra biztattuk, hogy naponta imádkozzon, járjon szentmisére, éljen a szentségek nyújtotta isteni kegyelmekkel…

Az ilyen megnyilatkozásra, magatartásra sokszor az egyedüli, hatásos és meggyőző ellenérv a személyes tanúságtétel lehet. Vagyis az a megcáfolhatatlan tény, hogy a szürke-hétköznapokban, a családban, a munkahelyen, az iskolában, vagy éppen a szórakozóhelyen életvitelünkkel, magatartásunkkal és cselekedeteinkkel nap, mint nap hűségesen igazoljuk szavaink igazságát.
Hiszen a Krisztus melletti tanúságtételünknek egyik jelentősége éppen abban áll, hogy személyes üzenetet tartalmaz. S ez az üzenet közli azzal a kereső, érdeklődő személlyel, hogy számomra, az ember számára Krisztus jelenti az élet célját és értelmét. - Hogy a Benne való hit kiegyensúlyozottabbá teszi magatartásunkat, emberségesebbé, szebbé, s boldogabbá életünket. - Hogy az Ő tanítása eligazítást ad az élet útvesztőiben, segítséget nyújt a problémák, nehézségek megoldásában. Sőt, Ő az egyetlen, aki képes békét, igazi békét adni a nyugtalan, békétlen emberi szívnek, léleknek.
Érdekes, hogy az Úr Jézus földi pályafutása kezdetén nem a zsidó főtanács előtt mutatkozott be, hanem, a bűnösök körében jelent meg, akik szabadulni akartak bűnösségüktől.

„Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.”- írta Szent Pál apostol a Rómaiakhoz címzett levelében. Az emberek érezték bűnösségüket, s a bűnbánat keresztségét kérték Keresztelő Szent Jánostól. Boldog perce volt Keresztelő Jánosnak, mondhatnánk azt, hogy életének csúcspontja az, amikor bemutathatta az embereknek az Üdvözítőt: „az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit!”(1,29)
Ez a tanúságtétel egyben prófétai kinyilatkoztatás is volt, a Lélek által született bizonyságra utalt, amelynek kevéssel korábban volt tanúja Keresztelő János. „Láttam... hogy rászáll a Lélek… Én láttam, és tanúskodom arról, hogy Ő az Isten Fia!”- mondta. Rámutatott Krisztusra, akit a népek és nemzetek vártak, akit már megérkezése előtt vállaltak az ő tanítványai nyugtalan kereséssel és megújított életmóddal. Az útkereső ifjú embereknek szükségük volt erre a tanúságtételre.

De a prófétai szavak a mai ember érdeklődését is föl kellene, hogy keltsék, mert kérdéseire a választ, problémáira a megoldást ő is csak Jézusnál, az Isten Bárányánál találhatja meg. Az egyedüli Szabadító és Üdvözítő a ma embere számára is, csak Jézus Krisztus, az Isten Fia lehet. Krisztus, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, sőt magára veszi, hogy a golgotán, a keresztfán megsemmisítse azokat.

Megható evangéliumi jelenet volt az, amikor Jézus a háztetőn át leengedett béna embert meggyógyította. Az írástudók és farizeusok kételyére jelenti ki: „Tudjátok meg, hogy az Ember Fiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához és ezt mondta: „Mondom neked, kelj fel, fog ágyad és menj haza”(Mk 2,10). Itt meggyógyította a beteg embert, de elvállalta, hogy a kereszten viseli majd a testi, lelki bénaságát is, amikor odaszögezik a Fához.

Megható evangéliumi jelenet volt az is, amikor Lévit, a vámost meghívta tanítványai közé, annak ellenére, hogy az emberek nem szerették, megvetették. Minden bizonnyal nem csak azért nem szerették, mert akkor sem szerettek adót fizetni, és nem szívesen vették ki részüket a közteherből, hanem, mert a Biblia szavaival élve: „hűtlen vagyonkezelő” lehetett. Lévi anyagiasságát, csak Jézus tudta megsemmisíteni, a szegény Jézus, aki azt mondotta egy alkalommal magáról, hogy: „az Ember Fiának nincs hova fejét lehajtania”(Mt 8,20).

Megható evangéliumi jelenet volt az is, amikor a rossz hírű nőhöz így szólt az Úr Jézus: „Bűneid bocsánatot nyernek”(Lk 7,48). Megvetett, sőt kitaszított volt ez az asszony. Életét úgy könyvelték el az emberek, hogy nincs mentség a számára. Megkezdett útja a pusztulásba, a végleges boldogtalanságba vezet… Jézus magára vette bűneit, hiszen a keresztre feszítésekor azzal is növelték szenvedését, megaláztatását, hogy megfosztották ruháitól. Ő azonban ekkor is a TISZTASÁG maradt.

Az egyik legszebb példabeszédét az Úr Jézus, a Tékozló fiúról szólót, azért mondta el, hogy ha valaki a legmesszebbre kerülve szakad el Isten atyai házától, akkor is tudatában legyen annak, hogy bármikor visszafordulhat, haza térhet, mert nem elutasításban, hanem megbocsátásban lesz része. Isten kincses háza sohasem ürül ki, lakomáján mindig lesz egy hely a hazatérő, a bűnbánó ember számára.
A gyarlóságból, gyengeségből vagy rosszakaratból elkövetett bűn az emberi létezés legérzékenyebb, legfájóbb pontja. Krisztus Urunk azért jött, hogy a bűntől és az azt követő lelkiismeret furdalástól megszabadítson. Erre nincs más lehetőségünk, ez csak általa lehetséges.

Ahhoz, hogy szépen, békében és egyetértésben élhessünk itt a földön, és hogy megszabadulhassunk bűneink nyomasztó terhétől, el kell fogadnunk, az Ő könyörülő, irgalmas szeretetét, élnünk kell az általa alapított szentségekkel és meg kell tartanunk az isteni parancsokat, azaz teljesítenünk kell a Mennyei Atya akaratát.

A mai evangéliumban Keresztelő János rámutat Krisztusra, az Isten Bárányára. János egész élete e találkozás felé vezet, és most beteljesedik, hogy személyesen rámutathat az Atya egyetlen, szeretett Fiára, a Bárányra, akit majd nagypénteken áldoznak fel. Ő az a Bárány, akire a szentmisék milliárdjaiban, és a mai misén is a felszentelt pap rámutat. „Lásd, hívő ember, ő az Isten egyetlene, aki érted adja, áldozza fel magát. Ő az életed értelme, kincse, magyarázata. Ő az Isten Báránya!”
Hivatásunk hasonló Jánoséhoz. Istenre mutató emberré kell válnom, akinek léte és egész élete, akár némán, akár hangot adva, de őreá mutat.

Ez a mai vasárnap meghív minket arra, hogy döbbenjünk rá küldetésünkre, vizsgáljuk végig életünket, hogy hol jelenik meg a küldetés, az Istenre mutatás az életünkben.

Mi az az üzenet, amit ránk bíztak? Kinek és hogyan kell átadnunk, hogyan lehetnénk jobb megjelenítői a krisztusi evangéliumnak és hogyan válhatunk egyre inkább Istenre mutató emberré?

érvekkel bizonyította Isten létezését, és legnagyobb csodálkozására a fiatalember el is fogadta. Ennek ellenére azonban így nyilatkozott: jó, elhiszem, hogy van Isten. De végül is, mit számít, hogy van vagy nincs? Nem mindegy, hogy hiszünk, vagy nem hiszünk benne?

Nincsenek megjegyzések:

Nagycsütörtök: a legnagyobb szeretet pillanatai a legnagyobb árulás alkalmaivá is válhatnak

Lábmosás március 28., csütörtök Jn 13,1-15 Galaczi Tibor SP elmélkedése Fájdalmas tapasztalatunk, hogy nagyon sokszor az emberi életben a le...